A XXI század egyik nagy társadalmi kérdése lett, hogy a technológiai fejlődéssel hogyan tarthat lépést a társadalmi fejlődés akkor, ha a hagyományos érték és tudás átadás lánca megszakad. Nagyon sok területen az újabb generációk meghaladták szakértelemben az előttük járókat és ehhez új kommunkációs attitűdöt fejlesztettek ki, sok esetben lecsökkentett és megváltoztatott szókinccsel. Ennek következtében megnyílt és egyre szélesebbé vált a kommunikációs szakadék (communication gap), amit már számos helyen kulturális szakadéknak (cultural gap) írnak le. Ez a változás természetesen a református egyházban is megjelent és nagyon megnehezítette a katechézist. A régi kommunikációs keretrendszer, ahol a küldő kiválaszt egy csatornát a fogadóhoz és maga választotta módon kódolva küldi az üzenetet, az információt, majd vár a visszacsatolásra, sajnos már nem működik, a frontális oktatás teljesen eredményét vesztett lett. Találni kell tehát olyan kommunikációs keretrendszereket, amelyekben figyelembe veszik a jelen generációk (z, alfa) kommunikációs formáit és hatékonyabb, eredményesebb lehet a katechézis.
Kutatásunk a generációs jellemzőket számba véve vizsgálja meg, hogy milyen kommunikációs keretrendszer lenne hatékonyabb a generációs szakadék áthidalására. Megismerkedünk a kommunikáció meghatározó keretrendszereivel, mint például a participációs elmélet vagy a kommunikáció rituális elmélete, majd megvizsgáljuk, hogy mind az elmélet, mint az empíria szempontjából melyik lenne a hatékonyabb a magyar református oktatásban. Röviden megfogalmazható kérdésünk tehát: Milyen irányban mozduljon el a katechézis hatékony kommunikációt megvalósítva.