Lekció: Zak 3
Textus: Jn 16,5-15
Ha belenézünk a google naptárba azt látjuk mai programként kiírva: apák napja. Nincs nagy hagyománya a mi kultúrkörünkben, de méltó és úgy illik, hogy őket is köszöntsük lehetőség szerint: Isten éltesse az édesapákat! Drága kincseket helyezett el az Úr az apai szívekbe, amelyek nélkül nagyon szegény lenne a világunk.
Ha belenézünk református naptárunkba, akkor jól tudjuk, hogy ez a mai nap, a mai istentisztelet sajátos, ugyanis a mennybemenetel és pünkösd ünneplése közé ékelődik szendvicsvasárnapként. Húsvét utolsó vasárnapja. Funkcióvasárnapként jól körülhatárolt szerepet tulajdonított neki az egyházi hagyomány, amiként neve is sejteti: exaudi, ami magyarra lefordítva azt jelenti: hallgass meg, így lett ez a vasárnap a kiáltás vasárnapja (advent 5. vasárnapja), a 27. zsoltár 7. verse nyomán: „Halld meg Uram, hívó hangomat! Könyörülj rajtam, hallgass meg!”
Apák napja és a kiáltás vasárnapja mennybemenetel és pünkösd között. Milyen szép egybeesés. Viszik Jézust a mi kiáltásaink, az övéinek és ennek a világnak a sóhajtozása egyre közelebb és közelebb az Atya trónusához. Az égbe küldött kiáltások, nyújtózkodó, konzervatív testtartások: keresik mindezen eseményeknek az értelmét, jelentőségét. A búcsúbeszédeknek egyik szelete ez a mai igeszakasz, aminek az az alapállása: a misszióra készíti fel Jézus tanítványait. Ezen a felkészítőn, továbbképzésen több szereplő is megjelenik, rajtuk keresztül keressük és próbáljuk megérteni Istennek mai üzenetét. Kik azok a szereplők, akik megjelennek és milyen üzenetet hordoznak számunkra?
Először is Jézus Krisztusra tekintünk, nemcsak igét hallottunk, hanem magát az Élő Igét halljuk szólni, beszélni. Hogyan jelenik meg alapigénkben?
Egyfelől, ha Jézus személyét nézzük, megjelenik egy nagyfokú tudatosság. Tudja honnan érkezett a földre és mi az, ami felé visz az útja. Elmegyek ahhoz, aki elküldött engem. Elmegyek az Atyához – ez három ünnepünk jelszava egyben: hiszen benne foglaltatik a halál, feltámadás és a mennybemenetel hármas eseménye. Olyan természetességgel és világossággal beszél pályájáról, amelybe annyi fájdalom vegyül. Szemmel láthatólag egyre inkább egyedül marad, és mégse tántorítja el őt senki és semmi erről a pályáról. Sok fájdalom, szenvedés van ezen a pályán, mégis végig megőrzi az ő tisztánlátását. Ez az elmagányosodása már itt is tetten érhető, elfogynak a kérdések, ellankad az a figyelem, ami olyan intenzív volt 3 éven át. Jézust minden reménytől, minden hatalomtól megfosztják, és akkor amikor semmit sem tud felmutatni – sem követőket, se vagyont, gazdagságot, befolyást. Marad a puszta felfedő vallomás, és lelkének kilehelése: te vagy a Felkent? Az Áldottnak a Fia, Sarjadéka, Csemetéje? Én vagyok. Az, amiről itt fülbe súgva mond magáról, azt a már már gyötrelmes, lidérces események mélypontján teszi meg félreérthetetlen kijelentéssel.
Egyfelől tehát tudatosság, tisztánlátás árad Jézus szavaiból. De ezen túl még van valami, amire felfigyelhetünk és ez abban tükröződik, ahogyan beszél az Atyáról és ahogyan ő jelen van a tanítványok között. Mi az, ami ezekben tükröződik? Tudatosan halad a Golgota felé, tudatosan járja földi pályáját, de nemcsak (örök)élettudatosság, küldetéstudat volt benne, hanem tele volt a szíve szeretettel. Szerette az Atyát, szeretett erről az Atyáról beszélni, szeretett az Atyával beszélgetni. És alig várta az apák napját, hogy vele együtt ünnepelhessen. De ehhez az ünnepléshez hozzátartoznak az apasabek. Az Atya haragjának és igazságának az elhordozása. Olyan jó nekünk erre a drága Megváltónkra gondolni, aki így elhordozta az apasebeket, a zakariási látomás szerint ezek a Sarjadékon levő minták, melyeket maga az Atya vésett bele a Sarokkőbe – az Atya bűn miatti haragjának és igazságának sebeit. Ezt az Atyát mindenkinek ismernie kell, és nem akaráhogyan, hanem éppen az apasebeken, apa-mintátokon keresztül. Ezek nem oltották ki szeretetét, hanem az Atya nevének az ajkán leheli ki lelkét. Botránkoztató szeretet? Igen, az. Az igazi szeretet éppen ilyen botrányos és felkavaró.
Ez a szeretet sugárzik a tanítványok irányába is. Hol látszódik ez? Komoly szakmai felkészítést tart a halál kapujában. Olybá tűnik mintha egy pnemuatológiai órára nyitottunk volna be, pneumatológiai nyílt napra érkeznénk meg. Milyen nagy tudása van ennek a Jézusnak, ha csak ezt a 10 verset is elolvassuk beleszédülünk ebbe a szellemi magasságba, tágasságba és nagyvonalúságba és tanít és beszél és egyszercsak megáll és azt mondja: még sokat mondhatnék, de itt megállok, abbahagyom. Még csak egy-két zárógondolat. Észleli a hallgatóságát, észleli azt, hogy a tanítványok szellemi nyújtózkodása alább hagyott, már nem kérdeznek, mintha elveszítették volna a fonalat. Jézus ebben a tágasságban, nagyvonalúságban – a világ megváltása felé halad – de észreveszi azokat, akik mellette a fáradtságtól, szomorkodástól, fájdalomtól, tehertől ennyire összezsugorodtak, a kicsiket. Semmi sem mérhető az ő szenvedéséhez, mégis a legkisebbek szenvedéseit is komolyan veszi, gondjába veszi. Szerette övéit, szerette mindvégig. Ez a szeretet itt azt jelenti, hogy az igazat mondja nekik: „Jobb nektek, ha elmegyek” – olyan mintha áldást mondana ezekkel a szavakkal, jót mond nekik. Fáradtan, összetörten, árvaságban és egyéb elfoglaltságokban is gondoskodik az Úr, hogy áldásokban részesüljünk. Így szeret ő bennünket. Igazat mondása mindig áldás a mi számunkra.
Másodszor ott vannak a tanítványok: Jézus, drága Mesterük búcsúzik tőlük. Ebbe a búcsúzásba sokminden beleszövődik: szembesítés, dorgálás, figyelmeztetés, vigasztalás, bátorítás. A gyász, veszteség komoly továbbképzés az életben. Ha elolvassuk ezeket a fejezeteket a búcsúbeszédeket – jól érzékeljük, hogy egy nagyon összeszokott társaságról van szó, amelyet az elhívások és a kihívások, a földi Jézusnak ilyen közelről való szemlélése, hangjának csengése, kezének mozdulatai, lábnyomainak ilyen közeli követése összecsiszolt. A földi Jézustól, látható valójától búcsút kell venniük. Lehet-e ezt jól lereagálni? Hogyan lehet kibírni annak még csak a gondolatát is, a feltámadás előtt, hogy a legigazabb ember, akit ez a föld a hátán hordozott, a legtisztább és legszentebb, akit ismerhettek, akit szerethettek, megy életét odaadni övéiért, és a világért.
A tanítványi léttel kapcsolatosan az igében fontos üzenet, hogy a Krisztust elutasító szellemiségben kell megmaradni tanítványnak. Pár verssel korábban világosabban beszélt Jézus erről: hogy üldözni fogják, kizárni őket, sőt gyűlölni. A jánosi kozmosz, világ nem a teremtettséget jelenti, hanem a Krisztust elutasító szellemiséget. Ez a világ itt lehet a falakon belül is, ezt a világot nem teszi kívülállóvá, tőlünk idegenné az épületnek ékes felirata sem. Van ebben egyfajta figyelmeztetés, felkiáltójel, amit komolyan kell nekünk vennünk.
De ebben a messzire nézésben, előre és visszafele – jó lenne nekünk most számbavenni azokat, akik közelünkben vannak. Akikkel együtt hallgatjuk ma is az igazságot, az Élő Igét. Hálát akar ébreszteni az ige a szívünkbe a tanítványtársakért. Milyen tanítványi körhöz tartozom? Vannak, akikhez lazábban, másokkal szorosabban kötődünk. Kik azok, akik körülvesznek? Mi az, ami összecsiszol bennünket? Az élő Ige hallgatása? A szószékekért folytatott küzdelem? Milyen érdekek, milyen értékek vannak jelen közösségünkben? Olyan jó lenne, nemcsak a világban, hanem a tanítványok között is megmaradni tanítványnak. Ez az első üzenet a tanítványokkal kapcsolatosan.
A második amit kiemelnék az az, hogy a tanítványi lét természetéhez hozzátartozik – egyfajta a dinamika, amit az ige időhatározó szavai hangsúlyoznak és szépen kifejeznek: van az „itt és most” és láttuk, hogy mi tartozik ehhez: elhatalmasodó árvaság, fájdalom, beszűkültség (egyébként a holnaptól nézve minden nap hordozza a beszűkültséget kisebb nagyobb intenzitással), de „amikor eljön ő” ez és ez fog történni. Nekünk is jó tudomásul venni, amit ezzel a kulcsszóval jelölnék meg: fokozatosság. Kálvin is accomodatio-nak nevezi, alkalmazkodásnak nevezi ezt a fokozatosságot, aminek a lényege: hogy nem tanulunk és értünk meg mindent azonnal, de a Lélek mellettünk áll és türelmesen vezet. Most nem tudják elviselni, de lesz egy olyan idő, amikor különösképpen is meg fogják tapasztalni azt a rendkívüli vezetést, amiről azt mondja Jézus, hogy „teljes”. Három évig, amíg veletek voltam vezettelek titeket, de lesz ennél a vezetésnél pontosabb, teljesebb. Kijelentéseket fognak kapni, egyenesen az Atya szívéből. Eljövendő dolgokról is tudni fognak.
Ez az egyetlen reménységünk nekünk is ma: nehezen tudunk tájékozódni a világban? Nehezen találjuk meg a következő lépés irányát akár családi dolgaink rendezésében, a tanulásban, milyen irányba kellene orientálódnom, lelkipásztorként hol van szükségem továbbképzésre, fejlődésre vagy melyik az a tantárgy, amit jobban fel kellene karoljak, mert az évek során elmaradozott, elhanyagolódott, de a hit dolgaiban is, nemcsak a saját eszünkre támaszkodva hozhatunk döntéseket, hanem várhatunk fentről való világosságra és vezetésre.
És tényleg ha előre pillantunk mi már jól ismerjük a folytatást, a jobb nektek tapasztalati részét. (itt elhangzott az elvi része) Miről szól a folytatás? Hogy Jézus nulláról kezdi velük, feltámadás után nulláról kezdi velük. És amikor mi is sokadik lépés után a nulladik lépéshez jutunk, Jézus ott is újra tudja kezdeni velünk. A fokozatosság motívumának pedig éppen azt kell mibennünk kimunkálnia, hogy a buzgóság és a lelki vágy tényleges ismerettel és bölcsességgel párosuljon, azért is hangsúlyos, hogy a „teljes igazságra”, amit valóságnak is lehet fordítani (aleteia). Micsoda távlat és tágasság, mélység és magasság, szélesség és hosszúság, az, amire a fokozatosság utal. Amikor nemcsak darabjaiban (különféle platformokon) értem és élem az életet, hanem el tudom helyezni egy nagyobb koordináta rendszerbe például ezt a mai napomat is. Micsoda tágasság, amikor összefüggéseket enged az Úr meglátnom (párválasztás, pályaválasztás terén is a jelek összeállnak). Mindig felülről való ajándék az összefüggések meglátása, amikor világossá válik a választott irány – és annak következménye is.
A fokozatosságnak van azonban egy másik vetülete is, a megértés nemcsak kognitív cél és feladat, hogy minél csiszoltabb, letisztultabb teológiai gondolkodásra jussunk el, hanem olyan vetülete is van, amit leginkább egy történeten, vallomáson keresztül tudnám ezt példázni, erre rávilágítani.
Egy katolikus szerzetes (Nemes Ödön), akiről úgy tartották hogy egy igazi aszkéta, Japánban több évtizeden át misszionált, Magyarországra hazatérve pedig tanított lelki vezetés, ő mondta hogy volt nekem egy megtérésem, amikor tényleg nagyon keresztyén lettem, de talán volt egy még fontosabb megtérésem 50 évesen. És ez a még fontosabb megtérésem arra vonatkozott, hogy egyszer csak 50 évesen megértettem, hogy én farkas módjára voltam pap. Nemes Ödön atya 50 évesen, több mint 20 éve jezsuita szerzetes azt mondja, hogy megrendülve sírtam afölött amikor hirtelen megértettem, hogy én erőszakkal is rá akartam venni embereket a jóra. És 50 évesen úgy megrendültem ettől, hogy megfogadtam soha többet ez nem történhet meg velem, és imádkoztam Istenhez, hogy adjon nekem még időt, mert majdnem 30 éve erőszakos vagyok, erőszakosan akarom a jót. Legalább még annyit kérek, hogy legyen 2 évtizedem, hogy jól csináljam. (Megint az, amit Jézus kapcsán említettem: tudatosan akarta a jót, de telve volt szeretettel. A világot sokféleképpen lehetett volna megváltani, farkas módjára is tehette volna Jézus, de nem, hanem jó Pásztor módjára cselekedett). És ehhez a vallomáshoz kötődött egy elgondolkodtató kérdés, amit fiatalabb tanítványtársainak intézett:
Kötelességeiteket kötelességszerűen vagy szabadon végzitek? Ez a szigorú jezsuita arra hív engem, hogy kötelességeimet szabadon csináljam? Kérdezték hallgatói. Micsoda fokozatszerzés lehet ez a mi számunkra is: tanítványként kötelességeinket szabadon tenni.
Mennyivel könnyebb dolga lenne az intézet vezetőségének, oktatóinak is, ha ott lenne bennünk ez az elköteleződés: Minden kötelességemet szabadon szeretném tenni. Miért? Nemcsak a jezsuita szerzetes szép példája miatt, nemcsak azért, hogy az intézet oktatóinak könnyebb dolga legyen. Hanem azért, mert ebben az fejeződik ki, hogy a Mestert nemcsak megérteni akarom, hanem követni is. A részleges megértések ellenére lehet teljes a követés; a lelkipásztorrá való felkészülésben is nemcsak teológiai ismereteket gyűjteni, hanem a motivációban, a magatartásban, hozzáállásban is jól vizsgázni és fokozatot szerezni (mindkettő kéz a kézben járjon). Jézus mondja: Azért adom oda az életem, mert ezt a parancsot kaptam a mennyei Atyától. Szabadon teljesíti a parancsot. Szabadon veti alá magát a poklok pokláig.
Az időhatározók azt is világossá teszik, hogy ezek a változások egy rendkívüli szereplőhöz kötődnek: a Szentlélekhez. Így most őrá tekintünk közelebbről.
Harmadszor tehát ezen a továbbképzőn megjelenik egy igazán karakteres szereplő, a Szentlélek, akinek kétféle megnevezését találjuk ebben a 10 versben: a Paraklétosz, és az igazság Lelke. János evangéliuma jól tudjuk, hogy ezzel az egyedülálló megnevezéssel, Paraklétosszal illeti a Szentlelket: védőügyvéd, pártfogó, közbenjáró, vigasztalót, szószólót, segítőt mind jelentheti. Sokszor túl nagy jelentőséget kapnak a különféle megszólítások, de a szöveg, üzenet megértése szempontjából ezek mind összetartoznak és jelzik ezek a halmozások azt, hogy milyen nagy ajándék az Ő jelenléte.
Az alapgondolat, amiből kiindultunk az az, hogy a búcsúbeszédeket a missziói felkészítés jellemzi. A tanítványok ebben a küldetésben nem lesznek egyedül. Az események, amelyek fele haladnak egyre inkább meggyőzi őket arról, hogy mi nem vagyunk elegendők ahhoz, hogy átütővé tegyük az evangéliumot. Ilyen mértékű drámai árulásokkal, tagadásokkal, félelmekkel és bizonytalanságokkal, amelyektől mi sem vagyunk megkímélve, kételkedésekkel és pöffeszkedő tapogatózásokkal nem lehet a világot meggyőzni, nem megváltani, hanem meggyőzni.
Ki az, aki a missziót, az egyházunk stratégiáit, a különféle projekteket, a kiáltást hatékonnyá tudja tenni, feljebb emelni, feljebb a bűn gyászos éjiből? A buzgóságunk, a konzervatív csendben megfeszült testtartásunk? Nem, hanem az, akiről olyan szépen mondja Jézus: a Paraklétosz, a másik Pártfogó, akit én küldök. Vele tényleg lehet nagyban gondolkodni, a föld végső határát is felemlegetni. Rá nemcsak nektek van szükség, mint Vigasztalóra, bár ez is nagyon fontos és hangsúlyos, de a tanítványokról átkerül a fókusz a kozmoszra. A világnak is, melynek újjáteremtése éppen a Lélek munkája nyomán tárul fel. Mit tudunk meg erről a munkáról?
Talányos szakasz az, ami hozzá fűződik: kulcsszava az itt leírtaknak az ELENKO ige, elterjedt fordításban: leleplezés – ami megint nem is olyan egyszerű megragadni. Jelenthet tehát leleplezést, a bűnügyi feltárásnak a folyamatára is utal, megszégyeníteni, keresztkérdéseket feltenni. Továbbá: leleplezés: valami, ami sötétségben volt, eltakarva, árnyékban és kijut a fényre, világosságra. Eszembe jutnak a telelő muskátlik: amelyeket tavasszal a dohos, poros pince sötétségéből fényre viszünk ki, micsoda életkörülményekhez jut az elalélt növény. Jelenthet meggyőzést, rábizonyítást, dorgálást, feddést – de ahogy az újszövetségi párhuzamok is megerősítik, sosem öncélú, hanem arra néz a bűnnel való szembesítés – hogy az ember megtérjen, és a világosságban maradjon, szeresse a fényt, a világosságot, ott akarjon elidőzni, annál a fénynél, amit egy ilyen leleplezés kínál fel.
Igen ám, csakhogy ez nem magától értetődő. Akkor amikor olvassuk sokadik első olvasásra, akkor tényleg azaz érzése támad az embernek, hogy ez azért mégsem olyan dicsőséges dolog, mégsem magától értetődő a muskátli dicsőséges útja, kiemelése a pincéből, a dicsőséges „amikor”. Tényleg jobb lesz nekünk? Hogy fog az életünk kinézni a lelepleződés után? Ha itt és most a Lélek mindenkiről lerántaná a vallásos leplet, az álarc-rétegeket, nagyon szégyellnénk magunkat, föld alá süllyednénk. Hogyan tudnánk egymás szemébe nézni, ha mindaz a sötétség, ami bennünk van egyszer csak ilyen nyilvános módon az asztalra kerülne?
Jön a Lélek, de azért, hogy megszégyenítsen, föld alá süllyesszen? Vagy azért, hogy felemeljen, világosságra vigyen? Miért fontos ezt világosan látni, megkülönböztetni? Azért, hogy egy kicsit még mélyebben szemléljük a Paraklétosznak ezt a munkáját - egy Pilinszky verssel szeretném megragadni ennek a szónak az üzenetét, és ennek a résznek az értelmét megvilágítani.
Nos, mi a tárgya ennek a munkának? Azt mondja az ige, hogy leleplezi a világ előtt, hogy mi a bűn, igazság és ítélet. Teológiánk központi fogalmai, tehát valamiféle olvasztótégellyé is válik ez a szakasz: Bűn-igazság-ítélet.
A Pilinszky-vers így szól:

A bűnben, közelebbről, a pokolban
mi az a csönd, megnyugtató elem,
kiült karosszék, mitől az arany
ciráda valóság lehet?

Pedig ki kellene jussak
A szabadba, a szabadságba. (Pilinszky János: Pedig)

A bűn, amelyet az ember már történelme első pillanatában az édenkertben elkövetett, abban állt, hogy elfordult Istentől. És azóta folyamatosan beilleszkedik a megszokottba. Korábban említettem az accomodatiot, nos, itt sincs ez másképp, a bűnre nézve is érvényes ez. Belesimul a világba, annak mindennapi folyásába. Van benne egy megnyugtató elem, hiszen ez az, aminek nevében a legtöbben kényszerekre hivatkozva keresnek, keresünk felmentést tetteikre, viselkedésükre. Spontán beilleszkedés a jelen világba, a hasonulás a világhoz a megnyugtató elem – mondja a költő, kényelmes, mint a kiült karosszék, nehéz felkelni belőle. A világ valóságnak mutatja azt, ami hamis, az arany cirádát, azon a bizonyos kiült karosszéken. A bűn csábít, hazudik, azt hazudja, hogy amit kínál nem elrettentő, nem taszító, hanem szép, mint ez az arany ciráda. Friss élmény: aurora borealis. Mindenki csodálattal nézte a páratlan fényjelenséget, amit itt Kolozsváron is lehetett látni. Első gondolatunk: milyen jó, hogy nem kell elutazni Izlandra, hogy lássuk. De ha megkérnénk egy szakértőt, hogy világosítson fel erről a sarki fényről, annak keletkezéséről, akkor rádöbbennénk, hogy egyáltalán nem jó hír az, hogy mi itt Kolozsváron láthatjuk a sarki fényeket. A gyönyörű, felejthetetlen látványról kiderülne hamarjában, hogy rossz álom, amit jó lenne minél hamarabb elfelejteni és újból a konzervatív, tiszta, csillagos égnek örülni és megelégedni vele. Ez a megnyugtató elem a vers szerint pedig maga a pokol, a kárhozat, vagyis az Isten nélküli lét.
Jön a Paraklétosz, a Szakértő, azért, hogy lássuk a bűnt bűnnek. Nem akárhonnan érkezik hozzánk a Szakértő, hanem az Atya akadémiájáról, és hozza a legfrissebb, a naprakész kutatási eredményeket. Csak úgy tudok kijutni a kiült karosszékből, ha valaki elmondja nekem, meggyőz engem arról, hogy az igazság azevangélium, és az evangélium az igazság. Ez a szabadulás egyedül senkinek sem sikerül.
A Krisztusba, a Sarjadékba, a Csemetébe vetett hit által lehet ebből a karosszékből, a megnyugtató, elandalító bűnágyból, a bűn kiült karosszékéből felállni. Ő győzheti ma is meg a világot az egyház leleplező igehirdetésén keresztül, de olykor a mindennapi tapasztalatokba burkolva, hogy Jézust elutasítani az emberiség második bűnbeesése. A sátán, az ördög továbbra is vádol bennünket. Ő az a szereplő, akiről Jézus is röviden szól, ezért én sem térek ki hosszan rá. A sátán vádolásától nem tudnánk megmenekülni, hisz nagyobb nálunk. Jézus világosan mondja: a világ fejedelme ő, persze, hogy nagyobb nálatok. Ezt ő is tudja. A zakariási látomásból kiderül: üszkös fadarab az ember, jól látja az ördög, hogy kicsoda az ember, tiszta emberképe/antropológiája van: a bűn karosszékére kiült üszkös fadarab. Rámutat az ige a helyes erőviszonyokra, hiszen ezt is látnunk kell. De erről a vádlóról, a világ fejedelméről azt is kijelenti Jézus, hogy megítéltetett. Legyőzött vádló, mert elmentem az Atyához. Világosan látni az erőviszonyokat, világosan látni az isteni és ördögi szándékokat, világosan látni a világot és benne önmagunkat, az embert: az ember Pártfogó, Parakletosz nélkül üszkös fadarab.
A világ fejedelme is gyakorolja a leleplezést, nyilván nem a bűn, hanem az ember leleleplezését – de az ítélet felettünk, úgy leplezi le, hogy abból teljes megszégyenülés, föld alá süllyedés származik és az, hogy többé nem fogunk tudni egymás szemébe nézni. Ezért küldte az Atya a Sarjadékot – aki levette rólunk a piszkos ruhát és magára öltötte, minket pedig a Lélek fehér ruhába öltöztet és süveget helyez a fejünkre: a feloldozás ruházata, a szabadság ruházata. Ezt kínálta ezen az istentiszteleten is.
Ezzel a ruházattal valóban nagy dolgokat, dicsőséges dolgokat tudunk tenni. Milyen dicsőséges dolgokat? Újra egymás szemébe tudunk nézni, de ilyenek is történni fognak, hogy meghívja egyik ember a másikat a szőlőjébe és a fügefája alá, ami az egzisztenciális biztonságra utal. Tudunk egymáshoz tisztán, biztonságosan kapcsolódni, bizalommal fordulni egymáshoz, beengedni az életterembe a másik embert, mert semmi rejtegetnivalóm nem lesz már és együtt tudunk örülni azoknak a javaknak, amelyeket az Atya a mi szőlőskertünkbe helyezett el. Jöjj, élő Paraklétosz, és győzzél meg minket ennek valóságáról, lehetőségéről itt és most.
A legvégén, azon az apák napján, pontosabban az Atya napján, amire reménységünk és hitünk szerint mindannyian, akik itt vagyunk készülünk, erről a napról gondolkodva azt mondja az egyik vonakodó megtérő (Lewis): „a végén csak kétféle ember lesz majd: azok, akik Istenhez így szólnak: Legyen meg a te akaratod, és azok, akikhez Isten a végén így szól: legyen meg a te akaratod.” Hogy így lesz-e vagy sem, az majd ott derül ki. De addig is adatott nekünk a kiáltás ajándéka, kiáltás vasárnapja. Hallottuk Jézus szavát: jobb nektek, ha én elmegyek az Atyához. Hadd válaszoljunk erre pünkösd előtt állva, mégis a pünkösdi Lélekkel megtelve a szívünkbe most és mindenkor, legyen ajkunkon visszatérő imádságunk: jobban tiéd, Uram, jobban tiéd. Ámen.
 
Köszönjük neked Jézus Krisztus, hogy olyan világosan beszéltél arról, hogy honnan érkeztél, kitől érkeztél és mi az, ami fele haladsz. Köszönjük, hogy ezt az örökélet tudatosságot és küldetéstudatosságot akarod bennünk is munkálni és elevenen tartani. Köszönjük, hogy szeretettel, jó Pásztor módjára váltottál meg bennünket, és azt hogy semmi nem tudta kioltani az Atya és irántunk való szeretetedet. Arra kérünk, hogy segíts minket is el arra, hogy küldetéseinket ne farkas módjára, hanem szeretetbe ágyazva végezhessük, teljesíthessük.
Köszönjük neked a tanítványtársakat, azokat, akik közelebbről vesznek körbe. Akiktől tanulhatunk, indíttatásokat nyerhetünk a további munkához, köszönjük a testvéri és baráti kötelékeket. Segíts abban, hogy elviselhetőbb tanítványtársai lehessünk egymásnak és imádsággal, bátorsággal és bizalommal küzdeni tudjunk a te országodért és egymásért.
Élő Paraklétosz, Szentlélek Isten! Jöjj a mi szívünkbe, tölts el minket, hogy megtapasztalhassuk ma is, az előttünk álló héten is mit jelent a te drága, teljes vezetésed! Támaszd fel egyházadat és kezdd rajtam. Építsd fel gyülekezetedet, és kezdd rajtam! Vidd szeretetedet és igazságodat az emberek közé és kezdd rajtam!
Így légy velünk a bűnbánati héten, leplezz le, tölts el, ruházz fel a bűnbocsánat és újjáteremtés fehér ruhájával, hogy szent és tiszta életet élhessünk.
Imádkozunk Urunk szolgáló gyermekeidért, a lelkipásztorokért, teológusokért, akikre ezen a héten, majd pünkösd ünnepében is sok szolgálat, különféle feladat és megmérettetés vár. Légy velük, légy velünk, hogy a szolgálat ne csak terhet, fáradtságot jelentsen, hanem legyen részünk az igékkel, igemagyarázatokkal való megtelítődésnek örömében és békességében. Jézus nevében, a te Sarjadékod és Csemetéd nevében kérünk, hallgass meg minket. Ámen.