A Hegyi beszédben Jézus az aggodalmaskodásról prédikál: az életről (liliomok és madarak) és az eledelről (ruha és étel). Az élet, a test, több mint az étel és az öltözet. (Mt 6,25–34). Az elvont fogalmat képi szintre hozza le, hogy ezek az egyszerű halászok – még missziói útjuk előtt – lelkileg felszabadultan, aggodalommentesen kövessék őt. És mert itt, most nem prédikációról van szó, egy rövid időre visszavezetem gondolkozásunkat elméleti szintre. Filozofikusan így is fogalmazhatok: a lenni több mint a bírni, a vagyok több mint a vagyon. Mindenki elnézését kérem, ha a következőkben egy kissé az okoskodások irányába torzulva barangolok, és azért is, hogy nem a szövegben megfogalmazott főüzenetet – ne aggodalmaskodjatok! – fejtem ki.

Jézus ebben a soküzenetű beszédrészletben azt is hallgatói tudtára akarja adni, hogy az életet nem szabad feladni, elveszíteni az ételért, mert „mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkében pedig kárt vall?” (Mt 16,26). A párhuzam világos: az élet és a lélek azonos kifejezések (mindkét helyen ψυχή), de a szövegösszefüggésekben az „eledel” és a „világ” (τροφὴ és κόσμος) is analógok. Mielőtt együtt gondolkozásra hívnám az olvasót, meg kell magyaráznom, hogy mit értek a két fogalmon.

Az élet, a „lenni” az Isten által teremtett én magam, testem-lelkem (ψυχή) vagyok, és ezt (is) viszonyulás-fogalomnak tekintem: az élet az, hogy szeressem, óvjam, segítsem családom tagjait: szüleimet, testvéreimet, feleségemet, gyermekeimet. Az élet az, hogy hívő keresztyén vagyok, tudom, hogy egész életem eddig is, most is, ezután is Istentől függő élet. Lelkipásztor vagyok, és magam számára más életet nem tudok elképzelni. Isten magyarnak teremtett, tizenötmillió társammal együtt büszke, de nem gőgös vagyok arra a nyelvre, amelyre édesanyám, édesapám tanított, és amelyen imádkozom, és velük együtt érzek bűnbánatot, ha nemzeti szégyeneinkre gondolok.

Az eledel, a vagyon, az, amit bírok, amim van vagy nincs, amire rá vagyok utalva, és Isten megtanított bővelkedni és szűkölködni is. A vagyonom a diplomám, és mert volt, van, megkerestem az eledelt, de biztos vagyok benne, hogy e nélkül is boldogultam volna. Bírok négy kereket, párszáz köbcentit, földszintes vagy emeletes városi lakást és vidéki nyaralót; előkelő helyet foglalok el nem csupán a vagyoni, de a népszerűségi toplistán is; a polgári, hivatali létrán előre jutottam. Mindezeknek a birtokosa voltam, a birtokosa vagyok, s tudom, hogy ezekért hálával tartozom Istennek.

Igyekszem, hogy – korom ellenére – ne legyek „bezzeg bácsi”, aki a múltat, és főleg a saját múltját csinosítja, korát pedig torzítja. Nem eleimről és nem kortársaimról van szó csupán, hanem mindkettőnkről. Megtörténik, hogy felborulnak értékeink, elfelejtkezünk arról, hogy a lenni fontosabb, mint a bírni, és az elsőt feláldozzuk a másodikért. Embertársaimmal együtt, kísértéseknek vagyok kitéve, annak a veszélynek, hogy elveszítem az életet az ételért. Magas célokat tűzök ki, és közben lealacsonyítom magamat. Hajszolt munkatempómmal kockára teszem életemet az ételért, azért, hogy valamelyik létrán (anyagi, elismertségi, hivatali) egy fokkal feljebb hágjak. Egykori tanáraim arra tanítottak, hogy az életben boldogulni kell, de ebből én azt a következtetést vontam le, hogy ezt csak törtetéssel, mások eltiprásával lehet elérni. Talán el is értem, csakhogy ezzel feladtam baráti kapcsolataimat. Hajszoltam magam, a besűrűsödött időben elhanyagoltam családomat, elidegenedtem gyermekeimtől. Nem is olyan régen azzal fenyegettek, hogy ha fiamat kátéórára küldöm, elvesztem állásomat. Elhittem, eltiltottam, hogy konfirmáljon, de éreztem, hogy az életemet meghatározó hitem sérült meg. Azt mondták, hogy a templomban nem prédikálnak jól (sajnos, lehet, hogy igazuk volt), ezért e helyett vasárnap délelőtt vastag borítékot tettem egy csokor virágba és felköszöntöttem az igazgató feleségét, aki előléptetést ígért – eladtam az életet (ψυχή) az eledelért. Elfogadtam mások hitetését, hogy gyermekeimet vegyem ki az iskolából és adjam olyanba, amely jobb érvényesülést biztosít számukra – megtettem, de a „vagyonért” valamit elvesztettem abból, ami vagyok. A túlsó parton minden szebbnek látszott, hát búcsút mondtam szülőföldemnek, hogy később azt érezzem, hogy ezzel saját magamnak „mondtam búcsút”.

A mennyei Atya tudja, hogy mire, mennyire van szükségünk és ezek mind „megadatnak” nekünk Ez nemcsak azt jelenti, hogy annak, aki életét Isten kezében tudja, mindene meglesz, amire szüksége van, hanem azt is, hogy mindannak, amit az ember bír, az ételnek, a vagyonnak a biztosítéka az ő gondviselő szeretete.