Örömmel adok át egy jó hírt (evangéliumot). Azt, amit Péter apostol közvetítésével vettem át. Jézus Krisztus feltámadása által Isten újjá szült minket élő reménységre. Ebből a mondatból mindent kihangsúlyozhatnánk. Most mindenekelőtt az élő reménységbe érdemes belekapaszkodni. Élő reménységre szült minket újjá Isten Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadás által.

Ritka jelzős szerkezet! Élő reménység! De hát, van holt reménység is? Úgy néz ki, hogy van. Éppen úgy, ahogyan van holt hit is. (Jak 2, 17) A holt hit cselekedetek nélküli, gyümölcstelen, meddő hit. A holt reménység is valami ehhez hasonló. Gyümölcstelen, meddő reménység. Valami olyan, amit a költő (Csokonai Vitéz Mihály, A reményhez) „csalfa, vak remény”-nek nevez. „Földiekkel játszó égi tünemény”-nek, mely „istenségnek látszik”. Ez kecsegtet, biztat, felénk nevet, kétes kedvet csepegtet belénk, de aztán becsap(hat), megcsal(hat). Ezt a „boldogtalan teremti magának, s mint véd-angyalának bókol untalan”. Aztán leszámol vele. Ha utoljára is, de ez a reménység is meghal. Nem marad más csak a végső búcsú. „Kedv, remények, Lillák, Isten veletek!”

Nekünk ma nem ebbe a reménységbe kell belekapaszkodunk. Hanem abba, ami Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által fakad fel. Valami ilyesmiről beszélt a próféta is: „Azon a napon kútfő fakad a Dávid házának és Jeruzsálem lakosainak a bűn és tisztátalanság ellen.” (Zak 13, 1) Ilyen felfakadt kútfőhöz hasonlít az élő reménység (is). Ahogy a forrás felfakad, úgy buggyan elő Krisztus feltámadásából az üdítő, éltető reménység. Amint a felfakadó forrás vize kivétel nélkül mindenkit üdít, úgy „az örök életre buzgó víz kútfejéből” (Jn 4, 14) származó élő reménység üdít és éltet.

Erre az élő reménységre szült újjá Isten. Micsoda reneszánsz! Isten regenerálta az embert. Azt, ami degenerálódott, azt helyreállította, rehabilitálta. Annak, ami elkorcsosult, ami elveszítette rendeltetését, ami használhatatlanná vált, annak visszaadta rendeltetését, eredeti jellegét. Újra hasznossá, használhatóvá tette. A teremtő és újjáteremtő Isten Krisztus feltámadása által tette lehetségessé azt, hogy az ember újból rendeltetésének megfelelően éljen. Erre az egyetlen esély az élő reménységben van. Ez az élő, eleven reménység egyszersmind éltető reménység is. Az „életet” célirányossá teszi. Biztos távlatot, perspektívát ad az embernek. Az élő reménység segíti az embert abban, hogy „elérje a hit célját, a lélek üdvösségét.” (1 Pét 1, 9) A kísértések és próbák közt, a „mennyekben fenntartott, hervadhatatlan örökség” felé haladva, csak az élő reménység adhat (ki)tartást és állhatatosságot. De békességet is. Nem azt, és nem úgy, ahogyan a világ adja, hanem azt és ahogyan Krisztus kínálja. (Jn 14, 27) Ezt először a feltámadás napján tette, mikor így szólt: „Békesség néktek!” (Jn 20, 19b)

Így kerül egymás mellé a békesség és reménység. Hogy e kettőre milyen nagy szüksége van a háborgó szívemnek és szíveknek, a megszületendő és ártatlan gyermeknek, valamint az egész világnak, azt nagyon szépen fogalmazza meg a Békét és reménységet (Bródi János, Koncz Zuzsa) című dal. Ennek a dalnak a hátterét a sok szenvedés és ostobaság, valamint a kevés jóindulat árnyékolja be. Egy olyan közönyös világ, melyben „semmi se jó, ami hír.” És mégis. A végkicsengés az, hogy „békét és reménységet, az ember ennyit csak kívánhat.” Jó, ha tudatosul bennünk, hogy ennyit kívánhatunk. Magunknak és egymásnak, a világnak. De még jobb hír, hogy Isten nekünk békét és reménységet kínál fel. Nem csalfa, vak reményt, hanem élő és éltető reménységet.

Nagy esélyünk az, hogy éppen azt kíván(hat)juk, amit Isten (fel)kínál. Az isteni kínálat és emberi kívánság egymásra talál(hat). Ha ez bekövetkezik, akkor lesz valóban szép és áldott húsvéti ünneplésünk. Ezt szívből kívánjuk (is) magunknak és másoknak!