Talán sokunk számára ismerős a virághagymákat tépő ember mozdulata. Túl korán látni akarjuk, ami még a föld alatt van, látni, felszínre hozni, farkasszemet nézni azzal, ami rejtve van a durva, megosztó dolgok, az erőszak, a támadások természetének mélyén.

Első hallásra a ’varázslás’ olyan fogalom, amelyre önkéntelenül rávágjuk: „Ehhez semmi közöm.” Hisz nem idézek szellemeket, nem főzök bájitalokat, nem mormolok titkos formulákat. Ha azonban a ’varázslást’ mentális diszpozícióként értjük – a valóság önös érdekű manipulatív befolyásolásának vágyaként –, akkor egyszerre közel kerül, kísértésként ismerős lesz. Lelki magva ugyanis az az igény, hogy a dolgok ne úgy legyenek, ahogy vannak, hanem úgy, ahogy én akarom – és hogy ehhez titokzatos, kerülő utakat találjak. Nem kérni, hanem befolyásolni. Nem elfogadni, hanem kikényszeríteni.

Ha a tiszta és tisztátalan kérdését a maga teljes ívében szemléljük, jól látható, hogyan mélyül és alakul ennek jelentése. A tisztátalan eredetileg a numinózus félelemhez, a titokzatos és hatalmas tapasztalathoz kapcsolódott. Később az Istenhez nem illő életformát jelölte, vagyis mindazt, ami eltávolítja az embert az isteni rendtől.