Lehet, hogy vannak akik úgy gondolják, hogy a pénz mocskos világának nem sok köze van az Istenhez és a keresztyén hithez. Én mégis azt mondom, hogy a pénz mögött is hitvallás van. A pénz általános kifejezője azoknak a földi javaknak, amelyekkel rendelkezünk. Éppen ezért az a mód, ahogyan a pénzünket forgatjuk, sokat elárul arról, hogy hogyan is állunk az Istenbe vetett hitünkkel. Volt már olyan ember, akinek minden kegyességén túlmenően ezen bukott meg a hite: gazdag ifjúk és öregek. Engem erről győzött meg a mai történet is; én pedig most egy nagy lélegzetet véve megpróbállak titeket is meggyőzni: keresztyén hitem alapjában véve meghatározza azt, hogy mit kezdek a tallérjaimmal.

A jeruzsálemi templomnak egyik részét az asszonyok udvarának nevezték el. Nem azért, mert ide csak az asszonyok mehettek be, hanem azért mert az asszonyoknak csak eddig volt szabad bemenni a templomba. (Éppen úgy a pogányok udvarát is azért nevezték így, mert ez volt az a hely, ameddig beengedték őket.) Úgy tűnik—erről beszélnek az ókori írók—ezen a helyen volt a zsidó templom kincstára is. A Misna szerint (m.Seq 6,5-6) a templomban 13 tölcsérformájú gyűjtőpersely állt az ott bemutatandó áldozati állatok és kellékek megvásárlásának fedezésére. Ezek közül 12 perselynek megvolt a konkrét rendeltetése, amelyet rá is írtak, így mindenki előtt világos volt az, hogy mire is adakozik: galambáldozatra, áldozati fára, füstöléshez szükséges mirhára, stb. Mindenik ilyen persely esetén azt is meghatározták, hogy az adakozóknak legalább mennyit kellett az illető célra adniuk. Minden esetben ott állt a felügyelő pap, aki ellenőrizte, hogy elegendő-e az felajánlott összeg. Annál kevesebbet nem fogadtak el céladományként. A 13. persely meg nem nevezett célra adott adományok esetén állt a templomlátogatók rendelkezésére, amelyet végül ugyancsak valamilyen égőáldozatra költöttek. Minden valószínűség szerint ez a kincstár volt a templomnak az a helye, ahol a felolvasott események zajlanak. (Jn 8:20 szerint ezen a helyen tartotta Jézus egyik templomi vitáját a farizeusokkal.)

Ezt a rövid epizódot Márk evangélista (és Lukács) közvetlenül a világtörténelem végéről szóló események elé helyezi. Sokatmondóan. Talán mert Isten maga is tudja, hogy visszajövete-léig ennek az egész világnak a történelmét egyetlen rugó mozgatja majd: a pénz. S ha Isten nem lenne, akkor azt hinnénk ez a démon az, amely könyörtelen markában tartja a naiv emberiséget. Nem mi vágjuk zsebre őt, hanem ő vág zsebre minket. Erről szól Márk megelőző története: a kapzsi írástudókról, akik az özvegyek házát felemésztik.

Most íme, itt van ez az özvegy, akinek felemésztették a házát. Csak két fillérje maradt, két leptosza. Most azt hozza magával a templomba. A leptosz a legkisebb zsidó pénzérme volt Krisztus korában. Képzeljük el, hogy egy munkás napszáma abban az időben egy dénár volt. Ennek a dénárnak 128-ad része volt ez a leptosz, amelyből mindössze kettővel rendelkezett ez az özvegyasszony. Mit lehet kezdeni 2 leptosszal? Hisz úgy tűnik ez még az Isten házában is elégtelennek bizonyul. Kicsit szégyenkezhet is, mikor hallja, hogy előtte mások hogyan csörgetik aranypénzeiket és veszik maguknak halomra az engesztelést. Ez a hit járja legalábbis. Csendben odatipeg a tizenharmadik perselyhez. Ez az egyetlen hely ahová nem írták ki, hogy mennyit kell beledobni. És beveti az utolsó két fityingjét. Jézus, aki az egész eseményt figyelemmel kíséri, odahívja a tanítványait, és azt mondja nekik: az Isten fülében szebben csengett ez a két apró pénzdarab, mint az összes arany, amelyet mások szekérszámra odahordtak.

Mit mond nekünk ez a történet? Igyekeztem három központi üzenetet keresni a mai igehirdetéshez, de csak kettőt találtam. Így hát két gondolat köré csoportosítva fogalmaztam meg Mk 12,41–44 mondanivalóját: nincs olyan szegény ember, akinek ne lenne mit adnia; nincs olyan gazdag ember, akinek ne kellene mindent odaadni.

I. Nincs olyan szegény ember, akinek ne lenne mit adnia

Nos, ott van ez az asszony a persely előtt. Még markában szorongatja két utolsó fillérét. És beveti.

Ha az Ószövetség kevésbé kedvelt könyvei listáján fellapozzuk a legelsőt, a Leviticust, Mózes III. könyvét, akkor mindjárt feltűnik az, hogy nem volt kivétel az alól, hogy valaki áldozatot mutasson be Istennek. Üres kézzel ne jelenjen meg senki előttem—mondja Isten. De alkalmazkodott azokhoz, akiknek áldozatot kel-lett bemutatni. Ha valakinek nem volt módja tulokhoz, vihetett bárányt. Ha ehhez túl szegény volt, vihetett egy pár galambot. De ha még ennyire sem telt, akkor egy marék lisztet mutathatott be áldozatul (Lev 5:7.11). Isten mindenki számára megteremtette a lehetőségét annak, hogy Istenhez való ragaszkodását kifejezze. Bár a papok—mint mindig—jobban örültek a gazdag adakozóknak, az Isten éppen úgy fogadta a marék lisztet hozó őszinte szívet is, mint azt, amely egy egész ökröt vitt áldozatul.

Persze, bűneink engeszteléséért ma nem kell áldozatot bemutatni. Az Újszövetség viszont eléggé egyértelműen tanítja, hogy vannak az áldozatnak olyan formái, amelyeket a Krisztus engesztelő áldozata nem törölt el. Isten iránti hálánk kifejezésére pedig aligha van alkalmasabb mód, mint keresztyénekként visszatükrözni azt a Krisztust, aki gazdag lévén szegénnyé lett érettünk. Ezért dicséri Pál a Macedóniai gyülekezetet. Azt mondja: ezek az emberek nemcsak a szívüket nyitották meg Istennek, hanem a zsebüket is. Könyörögve kérték Pált, hogy engedje már meg nekik, hogy ők is adakozzanak (2 Kor 8:1kk). Ismerjük ezt az első keresztyén gyülekezetből is: szűkölködő nem volt közöttük senki (ApCsel 4,34kk). Hogyan is állunk mi ezzel?

Ez az asszony, akiről a Márk történetében olvasunk felismerte ezt. Szűkölködőként vitte azt, amije volt. Figyeljük csak meg! Márk arról beszél korábban, hogy egyes írástudók kizsákmányolják az özvegyeket. És ő mégis viszi azt, amit meghagytak neki áldozatként Isten elé.

Sok ember van ma, aki kiábrándult Istenből és az egyházból—ahogy mondják. Valójában azonban inkább belőlünk. Kérdés az, hogy tisztában vagyunk-e azzal, hogy kié a persely a bejáratnál. Az egyházé? A lelkipásztoré? Az intézeté? Úgy adom, mint aki a papnak adom? Nyilván, akkor minden okom megvan rá, hogy még egyszer meggondoljam magam mielőtt a nyílás fölött kisiklik ujjaim között a zöld pénzt. Az özvegyasszonynak lett volna mit panaszkodnia az ebadta írástudók miatt, akik ráadásul azt merték állítani, hogy ők ismerik az Isten igéjét. Nem tette. Ő nem az írás-tudóknak adta. Istennek szánta áldozatul. És az Isten is így tekintett rá. Ha pedig az írástudó nem így bánik ezzel, vére rajta.

A sareptai asszony, aki ugyancsak özvegy volt, és a történet szerint ő is elég szegény, hasonlóképpen szembesül a kérdéssel: egy marék lisztem van és egy kis olajam. Élni kevés, meghalni sok. Azt mondja: előbb az Isten emberének adj. Az Isten emberének? Hát nem tőle van ez a kibírhatatlan szárazság? Nem éppen miatta jutunk halálra? Az utolsó falatot is elvegyem a gyermekemtől és annak adjam, aki elvette a többit? Most gyermekemmel együtt halljunk éhen?
Nos, testvéreim, ha valakiben felmerült a kérdés, hogy mit kezdhet a hitével, akkor itt bizony nagy szüksége lesz rá. Hogy adjak Isten céljaira, amikor nekem is alig van? Én is egyik napról a másikra élek. Nem látja ezt Isten? Az utolsó két krajcárt kívánja? Nos, merjük-e még mindig azt mondani, hogy a pénzkérdés nem hit kérdés?

Így visszafele olvasva a történelmet mi tudjuk azt, hogy az özvegynek az olaja és lisztje valóban megsokasodott. Ő ezt még nem tudta, csak hitte, amikor Illés elmondta neki. Mi tudjuk azt, hogy Jézus úgy beszélt erről az asszonyról, mint aki a mennyei bankban gyűjtött magának egész vagyont. De ő még nem tudta. Mi sem tudjuk előre. Hátha valóban soha nem kapom vissza? Mit mond a hitről szóló himnusz Zsid 11 végén? Egyesek hitük által országokat győztek le, híresek lettek, mások széfűrészeltettek, üldöztettek, börtönbe zárattak. Egyiknek a hit a sikert jelenti, másiknak emberileg a kudarcot. Azt elhinni, hogy a kudarcban, az áldozatban győzelem rejlik, nagyobb hit kell, mint országokat elfoglalni, és megszalasztani az ellenség táborát. Nem véletlenül mondja Pál, hogy a Macedóniabeliek előbb magukat adták az Úrnak és utána megnyílt a zsebük is. Másképpen nem megy. Hit nélkül a logikát keressük—és az nincs.

II. Nincs olyan gazdag ember, akinek ne kellene mindent odaadni

Hogy nem a szegénység az erény és a gazdagság a baj azt az is mutatja, hogy az evangéliumok beszélnek gazdagokról, akik magukénak tudhatják Isten országát, mint Zákeus. Amikor Jézus a házába lépett, megnyílt az erszénye, előkerültek a féltve őrzött aranyak. Életében először Zákeus igazán tudott örülni annak, amit össze-harácsolt. De tudunk sok olyan történetről is, amely szerint nehéz volt meghozni a döntést. A gazdag ifjúnál egy hiányzott (hüsztereo, ugyanaz az ige, amelynek főnévi formáját itt használja Jézus, amikor azt mondja, hogy az özvegyasszony az ő szűkségéből adott).

Sok gazdag pedig sokat vetett a perselybe. Az Istent nem hatja meg a sok, csak a minden. Az ószövetségi áldozat mögött rejlő gondolat is ez volt: minden az Istené. A marék zsenge azt jelenti, hogy az egész termés az Istené. Ezt kifejezendő egy szimbolikus mennyiséget ajánlottak fel áldozatul Istennek. Később azonban azt hitték, hogy a szimbólum minden, amire Isten igényt tarthat. A többire nem. A többi, amit esetleg adok az a plusz, az erény, a mértéken felüli. Még azt a hamis képzetet sugallhatja, hogy Isten ajándékai pénzen megvehetők. Izrael áldozatszemléletét ez a fajta gondolkodásmód gyakran meghatározta. A pogány világban úgy képzelték el, hogy az ember azért van, hogy legyen mit ennie az isteneknek. Amikor a mezopotámiai özönvízmítosz szerint elpusztul a föld, az istenek azon siránkoznak, hogy mi lesz most, mert nem lesz, aki áldozatot mutasson be nekik és etesse őket. Az Isten gondoskodott arról, hogy Mikeás és társai ne hagyják nyugodtan aludni azokat, akik így gondolkoztak. A felolvasott 50. Zsoltár is erről szólt. Ha csak ennyi lenne a baja Istennek, hogy áldozati állatra van szüksége, övé az egész világ, meg sem mondaná, ha szüksége van valamire. De az áldozat nem Istenért van, hanem Izraelért.

Az özvegyasszony Márk történetében ráérzett az áldozat lényegére. Pedig nem volt írástudó. Minden az Istené. Nálam okosabb írásmagyarázók azt mondják, hogy annak is jelentősége van a felolvasott bibliai részben, hogy a történet szerint két krajcárt dob az asszony a perselybe. Ilyenkor mindig megvan a lehetősége annak, hogy az ember felét megtartsa. Tudjátok, a “biztonság” kedvéért.

Jézus nemcsak azt látja, hogy a gazdagok mennyit tesznek, hanem azt is, hogy mennyit hagytak otthon. Azt mondja “az ő fölöslegükből adtak”, míg az asszony az ő “hiányából”. Nem az a kérdés, hogy ki mennyit ad, hanem, hogy kinek mibe kerül.

Hollandia roppant emberszerető ország. Mindenre kitalálnak egy alapítványt (szívbetegek, vesebetegek, ízületi betegségben szenvedők, királyi család klubja, stb.) és ezek számára rendszeresen gyűjtenek adományokat is, amely úgy történik, hogy házról-házra járva önkéntesek egy néhány utcában begyűjtik azt az 50 cent – másfél eurót, amit az emberek erre szánnak. Ugyanígy történik a gyűjtés természeti katasztrófa által sújtott vidékeknek. Jól megszervezett struktúra ez és nem kis összeg, ha minden házszámon végighaladva összeszednek egy pár eurót. Hozzánk is sokszor becsengettek. Emlékszem mikor legelső alkalommal megállt a hölgy az ajtó előtt vagy 10 eurót adtam, mert fogalmam sem volt, hogy mit kell most csinálni, mennyit kell adni. Az meg hasonlóképpen döbbenten állt és próbált meggyőzni, hogy esetleg nem-e akarok kevesebbet adni. Megvallom, azután utána én is elhollandosodtam. Vajon nevezhető-e ez áldozatnak? A kérdést az dönti el, hogy mennyiben zavarja meg a költségvetésemet az, hogy havonta kétszer kiadom az egy eurót? Az az áldozat, amely nem kerül nekem semmibe nem áldozat. Áldozat esetleg azoknak, akik idejükből odaszánnak egy pár órát a gyűjtés céljából. Ha valaki civilizálódó humanista társadalmunkban arról érdeklődne, hogy hol hozhat újat és többet a keresztyénség, íme: a humanista a fölös-legét adja, a keresztyén a szükségében is ad. Ha nincs szüksége, úgy ad, hogy legyen.

Nem értették ezt azok a tanítványok sem, akik ott Jézus köze-lében voltak. Néhány perccel később, a templomból kifelé menet a templom gazdagságán ámuldoznak: “nézd micsoda kövek, micsoda épületek”. Azon a templomi pompán, amelyről néhány perccel azelőtt Jézus azt mondta, hogy 2 fillért sem ér. Az egyház gyakran gazdag adakozókra vágyik. Ma sem értékeli jobban a szegények filléreit, mint abban az időben. Vannak, akik a gazdagok pénzének csörömpölésére kapják fel fejüket. Jól jönnek a kudschaftok, akiknek van a zsebükben. Lesz ahonnan ünnepelni, kifizetni a fogyasztást, lesz ahonnan felvenni a fizetéseket. Ne adj Isten, mi magunk is írástudók módjára emésszük azoknak házát és pénzét, akiknek nekünk kellene adni. Meggazdagodhat-e a templom abból a kincsből, amelyet az özvegyektől vett el?

Adni—nemcsak pénzt—úgy, hogy megérezzem. Beismerem, nem reálpolitika ez. Ebben a világban kevesen fogják megveregetni a vállunkat. A krisztusi gazdaságpolitika nem nagyon hoz látványos eredményeket. Ám Istennél mindennek örök nyoma marad, legyen az két fillér, vagy egy pohár víz, vagy tíz perc az életemből, amit magamtól vontam meg, ami jog szerint engem illetett volna. Ha mindenki más elfelejti, még te magad is, Isten akkor is megjegyzi, és majd egyszer elszámol vele. A nála letett kincsekkel nem marad adósunk.