Az egyház naivitása és méltósága
Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, tolmács részlet: „Elérkezett a nagy nap, kimentem az országútra. Nagyon féltem. Mentem és arra gondoltam, ha nem sikerül legyőznöm a félelmet, nem fogok életben maradni. A félelmem elárul. A zsidó félelem – attól, hogy zsidó vagyok… azt gondoltam, csak akkor maradok életben, ha megszűnök zsidó lenni.” Tökéletes német és lengyel nyelvtudással Dániel testvér a gestapó tolmácsa lett, előbb németről fordított lengyelre, később lengyelről németre a rendőrségen, a katonák között.
„A lehetőség visszaadta méltóságérzetemet - folytatta. Éreztem, hogy csak így, másokért cselekedve menthetem meg lelkiismeretemet, az egész személyiségemet.” Tolmácsként lehetőség volt arra, hogy ferdítsen a parancsokon, időpontok és helyszínek tekintetében, hogy így mentse a menthetőket. Gyógyíthatatlan naivitás vagy gyógyító méltóság? Belesétálni az oroszlán torkába? Utólag ő is lebukott – apácák mentik meg, a mentő szeretet ellenállhatatlannak bizonyult: keresztyén lett.
…
Sürgető kopogás hallatszott az ajtón. A 96 éves Feri bácsi sietősre fogta: tiszteletesasszony, amikor viszi a gyerekeket Búzába, vigyen fel engem oda a tetőre. Van arrafelé nekem egy darab földem, annak végében egy 30 éves fűzfa. Azt hallottam, hogy ellopták. Megyek és megnézem. Látni akarom.
- Feri bácsi, az messze van a főúttól. Nagy dombon kell leereszkedni, utána meg visszajönni. Van-e magának ehhez ereje?
- Elkészültem, megyek.
- Legalább engedje, hogy magával menjek. Elkísérjem.
- Nem, nem szabad, a tetőig vigyen, onnan egyedül kell mennem. Hónalja alá szorított szivaccsal, és egy kopott háromágú villára támaszkodva, csoszogott az országúton. Gyógyíthatatlan naivitás. Hiszen ha a fát ellopták, végülis nem mindegy? Úgy tűnt, hogy nem volt mindegy. Lélegzetvisszafojtva vártuk a délt, és közben nagyon drukkoltunk, hogy ott legyen stopposunk. És ott volt.
Beült az autóba. No, Feri bácsi, mit látott?
Láttam, amiről hallottam, ellopták a 30 éves fűzfámat. 96 év alatt semmit nem változott a világ. Ma is vannak tolvajok. Ma is lopják az ember kincseit. De láttam a földemet. Szerencsére azt nem tudják elvinni. És megnyugvást hallottam szavaiból. Az égbekiáltó igazságtalanság lehetőséget teremtett, hogy még egy utolsót találkozzon földjével, rálépjen arra a darab földre, arra a darab méltóságra, ami magába szívta ráhullajtott verejtékét, életerejét, és ami egyszer a romlandó testet is bekebelezi, magának követeli, hogy megérintse a fűzfa maradványait, és ebben a szembenézésben, ebben az útban méltóságra leljen. Gyógyíthatatlan naivitás vagy gyógyító méltóság? A fűzfájától megfosztott embernek mi marad még hátra?
Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk – hirdetjük ma is. A 21. század egyházának naivitása vagy méltósága ez?
Belépett a múlandó világba, belépett az időbe a kezdet és innen kezdve minden más lesz. Ember lett Isten tanúja, bizonyságtevője. Személy és evangélium összefonódik – a róla való beszéd és a vele való találkozás. Az evangélium alanya és tárgya. Hirdetjük az evangéliumot és közben bennünk van az, aki szívünknél is nagyobb. Erre a világ azt mondja: micsoda naivitás! Hiszékenység! Mi pedig azt mondjuk: micsoda lehetőség! De ennél is tovább megy a tanú: írni kezd. (nyakon csípi a lehetőséget) Hiszen mit tesz az írás? Láthatóvá teszi a láthatatlant. Láthatóvá válnak gondolataink, érzéseink, akaratunk. Láthatóvá tesszük tudásunkat. 2Mózes 32,16: a táblákat Isten készítette, a táblákra vésett írás is Isten írása volt. A 10 parancsolat Isten írta – láthatóvá teszi a szövetség lényegét. Belsaccár lakomáján a falon egy kéz írni kezd: mené mené tekél úparszin. Számba vett, megmért és könnyűnek talált. Láthatóvá válik az ítélet. Jézus lehajol és a földre ír. Kétszer is, már-már rituális mozgással kanyarítja a betűket, a formákat – és azóta is találgatjuk, hogy mit. És talán azóta is sóvárogva várjuk, hogy nekünk is írja be darab földünkbe azt az egyetlen szót, ami felold, ami könnyűvé tesz, ami elold minden ránk tekeredő vádtól és ítélettől.
Írás, amelyben összekapcsolódnak generációk, a láthatatlan fonalak, de ennél még nagyobb dolgok történnek – összeér a szent és a profán, az ihlet és a gondolat, a külső és belső. Miért nehéz kitörölni a leírt mondatot? Mert önmagunk megcsonkítása, érvénytelenítése.
A tanú az egész gyülekezetet körbeöleli írásával, levelével. Igazi univerzalista. Dániel testvér is hasonlóan - Jakab egyházát akarta létrehozni, amíg élt, körülötte minden egységben volt, saját teste volt a híd a zsidók és a keresztyének között, mikor ő meghalt, Jakab egyháza is széthullott.
Lehet-e ilyen hatalmas emberszeretete valakinek - a filantrópia, ami a görögök számára a legnagyobb erények egyike – erről van itt szó? lehet-e a lelkész univerzalista a maga kicsi világában? Szerethet-e mindenkit? Nevezhet-e mindenkit testvérnek? Azt is aki, templomkerülő, azt is, aki mindig a legrosszkor zörget a parókia ajtaján? Lehet-e a tanár univerzalista, filantróp? Itt a falakon belül? És fordítva a teológus körbe tudja ölelni tanárait? Gyógyíthatatlan naivitás vagy méltóságban való növekedés? Vagy rajongó istenszeretete mutatkozik meg?

Vagy nem-e sokkal inkább Isten mindenünnen ráragyogó szeretete? És tudja – írása ennek visszatükrözése. Arany és kék szavakkal írni addig, míg ujjam el nem szárad. Amíg lesz, ami tükrözzön. Amikor elkopnak a szavak, lazulnak és ritkulnak az érintések, Lehet már csak szemem fénye fogja tükrözni a láthatatlan ragyogását, amíg utolsót nem pislant. Azért szeretünk, mert előbb szeretett minket. Mindig elébe megy az embernek az Isten.
Írok nektek, írtam nektek. Az idő ragozása. Kérdés marad: mikor kezdődik az írás? Az első lejegyzett betűvel, szóval, mondattal, bekezdéssel, az első oldallal, az első levéllel? Megragadható-e az írás kezdete? Egyszerre pontszerű és folyamatos. Aorisztoszi és preasensi. Csecsemők, gyermekek, ifjak, apák és atyák – a létezés innenső oldalának ragozása. A láthatónak a ragozása. Hol kezdődik a látható élet? Születésünkkor? Magzati korunkban? Vagy még korábban? De nem érezzük teljesnek. Hol vannak a nők, a lányok, az asszonyok, az anyák? A látható és láthatatlan világ határán állva roppant sejtelmessé válhat az igehirdetés. Igehirdetés – tükrözés.
A mondat másik fele világítja meg az elsőt. Tükrözés a mondatok sorakozásában. Másképp magányos fénnyé lesz. Duplikál, kétszer hármas üzenetet ír. És kiderül 2*3 néha egy. Tükrözni akar minden szinten. A gyermekek és csecsemők, vagy újszülöttek megszólításban az egész gyülekezet benne van. Mikor a közösséghez fordul ezt a bensőséges megszólítást használja. Nem magától találja ki, hanem megint csak tükröz. Tovább tükrözi Jézus szavait. Gyermekeim, teknia, még egy kis ideig veletek vagyok: kerestek majd engem, és ahogyan megmondtam a zsidóknak, hogy ahova én megyek, oda ti nem jöhettek, most nektek is ezt mondom. (Jn 13,33) „Fiaim/paidia, nincs valami ennivalótok?” Így válaszoltak neki: „Nincs.” (Jn 21,5)
Gyermekeim – írok és írtam nektek, megbocsáttattak bűneitek az ő nevéért, hiszen ismeritek az Atyát. A gyermek saját méltóságát – önbizalmát, ősbizalmát, a világra való nyitottságát a szülői gondoskodásból és törődésből nyeri. Tükrözésből. Ez a primer ismeret, amivel boldogulnia kell. Ezt már talán kívülről tudjuk, és viseljük ennek következményeit. Az igazság viszont az, hogy életünk kezdetétől a végéig másokra vagyunk utalva. Csak valamelyest szublimálódik. Gyermekekként önállóságra jutottunk, de aztán tanítókra és tanítónőkre volt szükségünk, akik nagy türelemmel számolni és írni tanítottak. Mások meg abban segítettek, hogy új területekre vezessenek be, tudásukkal előttünk haladtak és mutatták a megoldást – és ez így ment tovább. Felnőttként is állandóan mások hozzáértésére és segítségére vagyunk ráutalva. És ha megöregszünk, akkor van csak igazán szükségünk mások gondoskodására, beszélgetésre rokonokkal és barátokkal, sőt környezetünk emlékezetére, ha a saját memóriánk egyre gyengül. Sosem bízhatjuk el magunkat.

Benne van ebben az, hogy mindannyian bocsánatból, könyörületből élünk. Úgy kell a bocsánat, mint a mindennapi kenyér. Ma is rá vagyunk szorulva arra jöjjön valaki nálunk erősebb, nálunk tisztább, nálunk igazabb, hogy felemeljen, hogy törődjön velünk és érezzük gondoskodását.
Egyszer egy összetört szívű felnőtt vallotta: annyira bűnös vagyok, hogy ebből a mélységből már senki sem tud megszabadítani. Hogy mondhatnánk el annak, aki már nem vágyik rá, aki már nem keresi, hogy már megkapta? Elvégeztetett. Csak gyermekké kell válnia és elfogadnia. Hogy lehetne annak szívébe is beírni a bűnbocsánat igéjét, aki így beszél, hogy ő annyira bűnös, hogy nem illik szájába az imádság, nem illik neki már Jézusra gondolni? Hogyan hitette el a gonosz ezeket? Számára nincsenek lehetőségek. Az ég bezárult fölötte. Bezárt ég elvette méltóságát. A gyermek ezt sosem hinné el. Mindig nyitva az ég, átjárható.
Miért olyan nehéz hinni annak, amit a biblia oly tisztán mond? Gyermekeim, megbocsáttattak bűneitek. Gyermekkorban szabadok vagyunk, mert nincs a múltnak terhe. Ezt a szabadságot akarja visszaadni az Atya. Igazi méltóságukat Isten tettein keresztül visszanyerték. Ez az, ami elidegeníthetetlen az embertől.
Ezen az istentiszteleten is elhangzott bűneinkre a feloldozás – szabad lettél a múlt terhétől. Hiszed-e ezt? Éled-e ezt?
Vagy még mindig okot adunk a világnak arra, hogy naivaknak lássanak…
Én úgy hallgattam mindig, mint mesét
a bűnről szóló tanitást. Utána
nevettem is - mily ostoba beszéd!
Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!

Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség
barlangja szívem…
Most már tudom. (József Attila)
És milyen szépen bomlik ki ez a belső tapasztalat: bűntudat után bűnvallás – utána pedig várni, Isten cselekvésére.
Ugyancsak a gyermekekhez szólva mondja: írtam, mert ismeritek az Atyát. Összeköti a rétegüzeneteket, úgy tűnik, hogy keresztezés történik, ám ez csak álkeresztezés, hiszen az atyák is gyerekek. Itt igazából irántuk való tisztelet fejeződik ki, azért említi külön őket, anélkül, hogy változtatna a mondanivalón. Ismeritek, aki kezdettől fogva van. Az atyák minden bizonnyal nagy szerepet játszottak abban, hogy létrejöjjenek ezek a keresztyén gyülekezetek. Ők már inkább kifele tekintenek az életből, mégis felelős őrállóként a gyülekezet élén állnak még. De az atyák öröksége most már mindenkié. Olyan szép látni azt, ahogy az evangélium lassan lassan bekebelezi nemcsak a Római Birodalmat, hanem az új generációkat, és ez a bekebelezés még ma is tart. Újabb határkőhöz ért a gyülekezet, és ezt leginkább az ifjaknak szóló üzenésben szemlélhetjük. Érett gyülekezeti tagok, akik bizonyságát adták annak, hogy az élet területén a különböző kísértéseknek ellenálltak. Az örökség náluk van – de vajon nem-e ragadja ki kezükből a gonosz? Legyőztétek a gonoszt! Micsoda hír. Legyőzni a gonoszt! Nem a másik embert, nem a mellettem élőt, nem az évfolyamtársamat, nem a házastársamat, nem a kollégámat, hanem a gonoszt! A győztesek oldalán vagytok! Másokat legyőzni helyett valami egészen mást mutat az evangélium. Nem tudom, ha rácsodálkoztatok-e hogy a föltámadás örömhíre, ami nem egyszer így jelenik meg, hogy Jézus győzött – ezt szoktuk mondani, de sosem így fejeződik be a mondat, hogy Jézus győzött a farizeusok fölött. Jézus legyőzte az írástudókat, sadduceusokat, Annást és Kajafást, Pilátust és Heródest. Ilyen evangélium nincs, az evangélium az, hogy Jézus legyőzte a halált. Hogy Jézus győzedelmeskedett a bűn fölött. Ez Isten országának a meghirdetése. Mégpedig azért, mert amikor eljön Jézus, nem minket akar legyőzni, sosem felettünk akar győzelmet aratni.
Hanem a bűn, a halál, a sötétség, a tudatlanság, a betegség fölött győzelmet arat, azért hogy mi ehhez kapcsolódjunk és csatlakozzunk és vele együtt győztesek legyünk.

Erősek vagytok! Erősek vagyunk? Igen, most minden jel arra mutat, hogy a nyers erő előtt ott hever a világ. Csak egészség legyen! Csak erő legyen, és nincs megállás. Emlékeztek még a Barbie filmre? Az egész koncepció legizgalmasabb része Ken – öntudatára ébredése, és az, amikor belép a látható világba és megkérdezik tőle, hogy hány óra. Soha senki nem volt kiváncsi a véleményére, nem kérdezett semmit, és most valaki éppen azt kérdezi tőle: mennyi az idő. És látja az erőnek a szimbólumait – az izomépítőket, a lovakat, a férfi sztárokat, a hatalmas jeepeket. Nem szeretnék spoilerezni – úgy hogy nem folytatom. A tényleges harc a szívben zajlik. Szüntelen harc azok az erők ellen, amelyek az értékek, az igazság megsemmisítésére törnek. Itt ezen a ponton érzékeljük leginkább azt, hogy az egyház, a gyülekezet nem egy utópisztikus paradicsom, hanem olyan hely a világban, ahol küzdenek az igazságért, emellett újra és újra megbocsátanak egymásnak, kiengesztelődnek és békére törekszenek. De nem saját erőnkből. Mi inkább csak bajt okozunk.
Úgy tartják az ember három nagy trauma mentén számolt le naivitásával.
Az első trauma Kopernikusz felismerése volt, hogy a Föld egyáltalán nem a világmindenség középpontja. Második trauma az volt, amikor Darwin bebizonyította, hogy valójában nem az ember állt az evolúciós lánc középpontjában, az állatvilágból fejlődött ki. A harmadik trauma az, hogy az ember lelki életének nagy része egyáltalán nem válik tudatossá. Tudalattinkban olyan dolgok történnek, amelyek fölött nincs hatalmunk. Nem vagyunk urak saját házunkban. Úgy tartják, hogy ez a három forradalmi felfedezés megrendítette az emberiséget, mélyen megsértették az embert. Többé már nem a világ középpontja. Nem különül el az állattól. Nem ura önmagának.
Hadd egészítsem ki a sort: egy negyedik trauma sötét fellege közeledik, amikor kiderül, hogy ilyen kizsákmányoló élettel nem lehet a földet életben tartani. A létezés semmibe hullását nem tudjuk feltartóztatni.
Ezek a traumák mind mind a mulandóságunkat teszik láthatóvá, és annyira kell ebben a múlandóságban, hogy valami maradandó legyen és ezt a maradandóságot az örökkévaló Isten tudja megadni. Hiszen az, ami hitből, szeretetből, az igével való élésből fakad az bizony megmarad az Isten országára nézve, érték, a többi kár és szemét, ami nem hitből és nem szeretetből fakad kár és szemét, de ez érték, és megmarad olyan módon hogy vigyáz rá az Úr Isten, megmarad bennetek hogy annak tényleg folytatása legyen, beépüljön itt is az ő országába, és Istennek terveit, szép dolgait előbbre vigye. Milyen jó hogy nem a múlandóság, nem a hiábavalóság kell minket átjárjon, nem az önmagát tükröző naivitás, hanem annak méltósága, hogy szólt hozzánk az Isten – ma is, itt is. Ámen.