Egy magára valamit is adó filmsorozat ma úgy kezdődik a tévében, hogy néhány jelenetet bemutat az előző rész tartalmából. Az elhívás a szolgálatra igehirdetési sorozat első részében Jeremiás kapcsán arról hallhattunk, hogy az ember, amikor meghallja a prófétai szót, akkor válik tanítvánnyá, akkor vagyunk tanítványok, ha azt mondjuk, ami ránk bízatott és akkor kezdődik a küldetésünk, amikor felvállaljuk a feladatot, amit Isten ránk bízott.

Ma, Mózes története kapcsán arról fogok szólni, hogy mi van az elhívás előtt. Mit tekinthetünk elhívásnak. Amikor halljuk Isten hívó szavát, amikor visszatekintve felismerjük, hogy hányféleképpen terelgetett, vonzott egyre közelebb magához? Mi az elhívás pillanata, amikor mellette döntök? Amikor válaszolunk, akárcsak Mózes, itt vagyok?

Isten nem boldog semmittevésre hívja el az ő prófétáit, tanítványait, hanem a szolgálatra. Jézus a megdicsőülés hegyén elutasítja a hajléképítést, mennybemenetelkor az angyalok visszafordítják a tanítványok tekintetét a városra, mint akiknek még ott van feladatuk, ott van a szolgálati területük.
Jó a hegyen lenni, jó Isten közelségét megélni, de nem lehet öncélú a tanítványság, az elhívás a szolgálatra az egy adott ponton át kell alakuljon egy küldetéssé. Elhívás a szolgálatra és küldetés a feladatra. A következő vasárnapokon ezekről is szó lesz, részletesebben. Most maradjunk ennél a témánál, mi van az elhívás előtt? Beszéljünk a tanítványsághoz vezető útról.
Hogy lesz valakiből tanítvány? Olyan jó, hogy a Szentírásban a tanítvánnyá létel, olyan színes skálájával találkozunk. Nem írhatjuk elő azt, sem embereknek, sem Istennek, hogy márpedig ha ezeket a lépéseket követed, ha így imádkozol, ha így viselkedsz és így szólítod meg Isten, akkor ő is meg fog szólítani téged. Olyan jó, hogy nem nekünk kell alkalmassá lenni arra, hogy Isten felismerje bennünk a nagy lehetőséget, hanem, mert Isten meglátja bennünk azt, hogy mi hűséges tanítványai lehetünk, ezért alkalmassá tesz a szolgálatra. Isten nem az alkalmasakat hívja el, hanem az elhívottakat teszi alkalmassá.

Gyermekkorom óta, talán Mózes az, akivel a leginkább azonosulni tudok a Biblia szereplői közül. Nem azért mert olyan vezető hajlamaim volnának, mint neki voltak, talán nem is azért, mert kódolva van belém a konfliktusmegoldás iránti kényszer, mint Mózesben megvolt, igaz, hogy más módszerekkel, hanem a nehéz beszéd miatt. Ha visszagondolok gólyabálokra, amelyeken kifiguráztak engem a diákok, szinte valamennyi műsorban úgy utánoztok engem, hogy lassan beszélek. Nehéz beszédű vagyok. Mózesnél ez állítólag a dadogásban nyilvánult meg, de ő is úgy tekintett magára, hogy nem egy ékes beszédű szónok. Van neki egy testvére, az igen, az akár több nyelven is folyékonyan beszél.

Mózes nem kívánta ezt az elhívást és küldetést. Én nem akartam lelkész lenni. Ha valamivel engem fel lehetett bosszantani az az volt, hogy a mi leszel, ha nagy leszel kérdésre meg se várták a választ, hanem kimondták, biztos pap leszel, mint annyian a családból, a Lévi nemzetségéből. Hiszen Lévi nemzetségének majd a honfoglaláskor nem jut a földi örökségből, csak az Úrnak való szolgálatból. De nem is a család nyomására jöttem a Teológiára, hanem azért, mert az Úristen szép lassan bezárt minden más ajtót előttem. Nem volt elhívásom a lelkészi szolgálatra és ott volt bennem a görcs, még a Teológia elvégzése után is, hogy én soha nem fogok tudni olyan érdekfeszítően, olyan tűzzel prédikálni, igét hirdetni, mint tette azt Édesapám vagy Nagyapám vagy a testvéreim. És hogy mégis miért maradtam, miért prédikálok most itt innen a szószékből? Mert rájöttem, hogy a lelkészi szolgálat nemcsak a prédikálásból áll, de a lelkipásztori szolgálat minden része egyben igehirdetés. Maradtam, mert egy türelmes ember vagyok, Mózessel ellentétben. Kivártam nemcsak azt, hogy feljöhessek ide a szószékbe, de azt is, hogy Isten megszólítson, illetve, hogy meghalljam megszólító szavát és bizonyosságom legyen afelől, hogy azt szeretné, hogy lelkészként szolgáljak. Érdekes módon, ezt úgy érte el, hogy előbb segített megtalálni a saját fülemet, hogy utána megtaláljam a saját hangomat. És feloldotta bennem azt a görcsöt, hogy magamat másokhoz hasonlítsam, akik folyékonyan, gördülékenyen, jegyzet nélkül tudnak beszélni.

Mózes életéből, a születésétől kezdve az elhívása történetéig, rengeteg olyan eseményt, mozzanatot tudunk kiemelni, amelyek bátorítanak mindannyiunkat arra, hogy végig gondoljuk az Istenhez vezető utunkat. Lehet, hogy nagyon sokszor azt hisszük, hogy mi voltunk azok, akik elindultunk ezen az úton és közben kiderül, hogy Isten az, aki így tervezte el a mi életünket. Hogy a vargabetűk is értelmet nyernek életpályánkon. A kudarcok, amikor bezárulnak előttünk ajtók és közben kinyílnak más lehetőségek.

Mi minden van az elhívás előtt?
Egy egyszerű kis történettel indul az egész. Egy Lévi házából való férfi elment és feleségül vette Lévi egyik leányutódját. Az asszony teherbe esett és fiút szült. Csak erről az igéről is lehetne egy külön prédikációt mondani, annyira sok üzenetet tartalmaz. Egy férfi feleségül vett egy lányt. Ez volt az élet rendje. Nem kellett alkotmányba foglalni, nem kellett népszavazást tartani róla. Tudták, hogy ez az élet rendje. Saját nemzetségéből választott társat. Nem egy fiú vett el egy lányt, hanem egy férfi, aki már megérett arra, hogy családot alapítson. Vannak dolgok, feladatok, amelyek elvégzésére valaki születik és van, aki meg felnő a feladatához. És van, amikor mindkettő szükséges, hogy Isten terve valóra váljon, hogy egy emberi élet értelmet kapjon azáltal, hogy meglátja magát Isten tervében, meglátja a saját maga feladatát, helyét az életben. Megszületni és felnőni a szolgálatra.

Mit tett ezért Mózes és mit tett ezért Isten?
Isten életet adott. Életet adott egy gyermeknek. Nem egy veszély nélküli életet. Hiszen volt családja Mózesnek és utána rövid időn belül elvesztette, csak három hónap adatott neki a szülői házban. Aztán örökbe fogadta a fáraó leánya. Nem egy normális családban nőtt fel Mózes. Nem volt előtte mintaként egy hagyományos családmodell. Többszörösen veszélyeztetett helyzetben nőtt fel. És mégis Isten csodálatos módon megőrizte az ő életét és a feladata által, amit rábízott, nagy emberré formálta őt.

Mózes születése körül névtelen asszonyok vannak, legalábbis ezen a helyen nem említi név szerint őket a Biblia, névtelen asszonyok, bábák, az édesanyja, a nővére, a fáraó leánya, akik óvják, táplálják a gyermeket. Majd felcseperedve a fáraó leánya veszi örökbe és ahogy István vértanú beszédéből hallhattuk, megtanították Mózest az egyiptomiak minden bölcsességére, és kiváló volt mind szavaiban, mind tetteiben. Hogy is van ez, egyiptomiul szépen beszélt, csak héberül dadogott? A fáraó lánya még tudta, hogy a síró Mózes a héberek gyermekei közül való, Reuél vagy Jetró lányai már azt hitték róla, hogy egyiptomi. Mózes szép lassan elvesztette az identitását és így egészen őszinte az a kérdés, amit feltesz az égő csipkebokornál: Ki vagy te Isten és ki vagyok én? Egy rabbi magyarázata szerint, az Úr azért választotta a dadogó Mózest, hogy Mózes ne hosszú értekezést tartson a fáraó előtt, hanem a lényegre koncentráljon és ennyit mondjon, engedd el népemet!

Mózes a fáraó udvarában elvégezte az alapképzést, az elméleti felkészülést, kitanulta a közigazgatást, hogy kell egy országot vezetni, milyen alapokon működik egy állam, kinek mi a szerepe abban, hogy kell felépíteni egy szervezetet.
Aztán következett a magiszteri képzés a pusztában, amikor mindazt, amit elméletben elsajátított, azt immár a gyakorlatban, pásztorként, előbb állatokon gyakorolhatta, mit jelent egy nyájat vezetni, milyen veszedelmek fenyegetik a nyájat, hol vannak a jó legelők, és kutak, hogy kell utána menni az elveszett juhnak. Ez kétszer 40 évet jelentett az életéből és végül következett a harmadik harmad, mint az ökölvívásban, az újabb 40 év, amikor a tényleges szolgálatban, a folyamatos tanulás módszerével (life long learning) azt tanulta meg, mit jelent egy népet vezetni. Egy országot, egy nyájat, egy népet. Tanulságos életpálya, hiszen ha párhuzamot vonunk a mai lelkészi életpályamodell, a tanítványi életpályamodell és Mózes élete között, akkor azt kell megállapítanunk, hogy nagyon sokszor egy népet vezetni egyet jelent azzal, hogy a vezető együtt bolyong a pusztában a néppel együtt.

Ez van, ez várható, ez vár rád. Lehet, hogy a harmadik menetben még az is ott lesz, hogy Mózeshez hasonlóan kapsz egy K.O-t, aki nem mehetett be az ígéret földjére, pedig a feladatát elvégezte, kivezette a népet Egyiptomból.
Ha mindezekre a nehézségekre úgy tekintesz, mint amelyek nagyon könnyen veled is megtörténhetnek a lelkészi szolgálatodban, akkor, ahogy sokan posztolták a napokban inkább maradj otthon, nézzél tévét, töksötét szobákban. Ez mindig könnyebb, mint a hitedet megvallani, azért háborúságot szenvedni.

De ha van elhívásod, akkor ne ijedj meg a nehézségektől. És mi van akkor, ha nincs elhívásod? Ne keseredj el, hisz Mózesnek se volt. Viszont a teológiai évek alatt szüntelen imádkozz és keresd Isten akaratát életedben, hogy mire kilépsz innen, addigra legyen valamiféle bizonyosságod afelől, hogy lelkészként szeretnél szolgálni és ez nemcsak a te álmod, hanem Isten akarata is.

Belőhető Mózes története szerint, hogy az elhívás a magiszteri képzés során a szolgálatkezdés előtt kell megjöjjön? Természetesen, nem lehet így időhöz kötni.
Eszembe jutnak élénk viták, melyeket diáként folytattunk egymással. Vitáztunk megtérésről, az hogy az pontszerű vagy egy folyamat az életünkben vagy eszembe jutnak beszélgetések előfelvételik kapcsán, hogy mit is vizsgálunk mi a Teológiára jelentkezőknél, az alkalmasságot, az elhívást, a megtérést, a nyitottságot a tanulásra, a csíráját annak, hogy ebből az emberből még lehet valaki.

Mózes gyermekkora, kalandos élete bíztatás lehet számunkra is, nincs miért keseregnünk amiatt, hogy gyermekeink nem a hagyományos családmodellben nevekednek fel. Kesereghetünk miatta, de ez nem visz előre. Inkább tényként kell kezelnünk azt, hogy pl a kolozsvári teológusok legalább egyharmada elvált szülők gyermeke, vagy csonka családból érkeztek. Hogy sokan, gyakorlatilag szülők vagy apák nélkül nőttetek fel, mert a rendszerváltás után kényszerből vagy a jobb élet reményében sokan külföldön vállaltak munkát és csak a pénzt küldték haza. Hogy nagyon sok családban az alkoholfüggőség vagy valamilyen más függőség komoly problémát jelent, hogy sokan szemtanúi voltatok vagy vagytok annak, hogy szülők egymás közti konfliktusaikat tettlegességgel próbálják elrendezni vagy csak egyszerűen hidegháborús hangulat van otthon.
Van, akit Isten egy ilyen hidegháborús övezetből szólít el és egy gyülekezeti közösségben találja meg az új otthonát, azt a melegséget, azt a biztonságot, amit a szülői ház nem tudott nyújtani.

Ez is ott van, ott lehet az elhívás előtt. Hogyan tekintünk életünk nem szeretem részeire, mint amit minél hamarább el akarunk felejteni? Vagy Pál apostolhoz hasonlóan kárnak és szemétnek ítélünk mindent, ami korábbi életünkhöz tartozott, ahhoz, amikor még nem ismertük Krisztust? Pál apostol sem tagadott meg mindent a Krisztus előtti életéből, hiszen a logikai okfejtést, a vitázás módszertanát, a beszédstílust, amit Gamáliel lábainál tanult, azt megőrizte, felhasználta immár az evangélium terjesztésében.

A szülőcsaládunk története meghatároz minket, megváltoztatni nem tudjuk, örökségként kapjuk, sokszor nehéz örökségként, de a mi viszonyulásunktól függően is változhat az, hogy arra áldásként vagy átokként, előnyként vagy teherként tudunk tekinteni. Isten még a rosszat is javunkra tudja fordítani. Ha sikerül a saját családtörténeteteket feldolgozni, akkor lehet, hogy annak köszönhetően tudtok majd igazán érzékenyek lenni egy-egy társadalmi probléma iránt, odamenő odafigyeléssel észrevenni szenvedő embereket, igazán megérteni és közel kerülni emberekhez, akiket Isten rátok bíz. Ha viszont csak menekültök saját problémáitok elől, akkor rendszerint lefagytok majd, valahányszor egy hasonló helyzetbe kerültök immár segítőként.

A családi örökség megfoghatatlan módon meghatároz bennünket. Jákob áldásában olvashatjuk azt, hogy Simeon és Lévi testvérek, erőszak eszközei a fegyvereik. Mózes jóllehet elkerült otthonról, de mégis ő is csak erőszakosan, erejét latba vetve, akart konfliktusokat megoldani. Ez is ott van az elhívás előtt, hogy meg kellett tapasztalja azt, hogy az ősi örökség, az örökölt minta nem működik. Erőből nem lehet konfliktust megoldani. Az erőszak csak újabb erőszakot szül.

Mi van az elhívás előtt?
Az, hogy kiment atyjafiaihoz, meglátta és megértette őket. Felébredt benne az empátia a saját nemzetségéből valók iránt. És vezetőként szembesülnünk kell azzal, hogy saját nemzettársaink nem értenek meg. De nekünk akkor sem szabad sértődötten visszavonulni a parókia elefántcsonttornyaiba, hanem keresnünk kell az alkalmakat, amikor atyánkfiaival közösséget vállalhatunk.
Mózes elindult az asszimilálódás útján, egyiptominak hiszik, már nem metéli körül gyermekeit. Semmi jel arra, hogy az Úr a pásztorkodást felhasználja ahhoz, hogy Mózesből szabadítót, egy vezető embert formáljon. Inkább tűnik egy reményteljes politikai karrier derékba törésének, hogy nem maradt janicsárlelkű héberből lett egyiptomi és megmozdult benne valami a saját népéből származó szenvedő emberek iránt.

Mi van az elhívás előtt?
Agresszió, ősi örökség, meghatározottság, rádöbbenni arra, hogy az nem jelent megoldást, pillanatnyi sikert lehet, hiszen elkergette az ellenséges pásztorokat, de szabadulást nem hoz.

Mi van az elhívás előtt?
Az hogy jövevény vagyok idegen földön. A parókia szó is ezt jelenti, lelkészként idegen leszel a saját gyülekezetedben, még ha saját faludba is mész vissza. Aki lelkészként egy nép vezetője kíván lenni, de nem tud mit kezdeni azzal, hogy időnként egyedül marad, önmagával, véleményével, gyötrődésével, annak nagyon nehéz dolga lesz.

Mi van az elhívás előtt?
Az az élethelyzet, amikor Mózes meg kellett tapasztalja azt az érzést is, milyen hatalomtól és Istentől távol lenni.
Mi van az elhívás előtt? Az hogy Isten előkészíti a terepet, arra hogy a hívó szava jó földbe hulljon és meghozza a maga gyümölcseit. Az van az elhívás előtt, hogy Isten csodálatos módon formál, vezet, sokszor a tudtunkon kívül, hogy végre képesek legyünk meghallani szavát, megérteni akaratát.
A Teológia a hivatást megadni nem tudja, legfennebb megerősíti (Kállay) A hivatást a Jóisten adja, mi segíthetünk a felismerésben. ((Kat.rektor)

Mózes két kérdést tett fel a pusztában az égő csipkebokornál: ki vagy te Isten és ki vagyok én, Mózes, hogy ezzel a feladattal bízol meg? A bibliai történetből nem derül ki, hogy Mózes kapott-e választ a kérdéseire, és az sem, hogy kielégítette-e az Úrtól kapott válasz. Viszont egyértelmű, hogy e kérdésfeltevés nélkül és az ezekre való válaszkeresés nélkül nem foghatott volna bele abba a feladatba, amivel az Úr megbízta őt. Az, aki népét vezető, kísérő, segítő, mai Mózes akar lenni, ma sem kerülheti meg ezt a kérdést: Ki vagy te, Istenem? Ki vagyok én, és milyen feladattal bízol meg? Ámen