Mindig is szerettem a vonatállomásokat. Elbűvölt az a szó, hogy pályaudvar. Volt benne mindig is valami avítt emelkedettség, amely az összetett szó mindkét tagjából sugárzik: pálya és udvar. Mindkettő rendezettséget, meghatározottságot, áttekinthető kereteket jelent, biztos pontot ebben a zűrzavaros világban. Szerettem állni a vágányok mellett. Nem zavartak a letöredezett peronvégek, a himlőhelyes, omladozó vakolatok, de még az sem, hogy a gaz nőtt mindenfelől, ahol csak utat találhatott magának a tört kavics között. Rá se hederítettem, mert ahogy néztem, hogy tűnik el az a sok sínpár a kanyarban az az érzés fogott el, hogy az egész világ az enyém. Innen bárhova eljuthatok. Ha akarok, felülhetek akármelyik szerelvényre és a végén ott várnak majd vadregényes tájak izgalmas kalandjai. Kapu volt ez számomra a világra, valóságos portál az álmokra. Ott bármi elkezdődhetett. Hasonló érzés fog el mindig, amikor elhívástörténeteket olvasok, különösen az ÓSZ-ben. A kezdetkor, az elhíváskor bármi lehet, még nincs ott a vérverejtékes kiszenvedés, a megkínozottak fájdalma, a mártírhalál hideg dicsősége. Itt még erő van, hatalom van, minden jól indul. Sokszor Isten elhíváskor belenyúl az övéi életébe és visszaadja nekik az emberi méltóságot. Mózesből, a szökevényből így lesz népvezér, Ámószból a pásztorból próféta, aki a királlyal veszekszik, de a juhászbojtárból is így lesz király. A kisember kitörésének és felemelkedésének története sok ilyen elhívás, ezért szeretjük olvasni és hallani. De nem ilyen az Elizeusé. Ebben a pár versben summásan sok minden benne van: az elhívás, az emberi érzések, amelyek akadályoznak, a feddés és az elmarasztalás, de azután az engedelmesség is. Derűs hangulat helyett rögtön nehéz feladatok várnak Elizeusra. Mai délelőttünkön nézzük meg Elizeus első nehézségeit, feladatait hátha ezáltal könnyebbé lesz ez a mi nehéz keresztyén hűségünk.

Az elhívás a királyok esetében, vagy éppen Mózes életében a körülmények jobbra fordulását jelenti. Mózes idegen földön pásztorkodik, Dávid szintén a juhok mellett tengette mindennapjait, amikor kapják a megbízást. Sok veszteni valójuk nem volt mondhatnánk. Ha Isten megbízza őket valamivel, akkor próba szerencse alapon is érdemes belevágni, hátha kisül valami jó belőle. Persze Mózesben sok kétség is volt, mást küldene maga helyett, de mi, akik ismerjük a történeteket tudjuk, hogy milyen nagy dolgokat láttat általa és vele az Úr. Az elhívással egy szép élettörténet kezdődik. De Jákób is egy bottal megy át a Jordánon és két sereggel tér vissza. Sok esetben az elhívással valami különleges kezdődik, ahol sok áldás vár az Isten embereire. De mit ígérhetett Elizeus számára az kopott, szúrós prófétai szőrkabát, amit ráterített Illés az elhívás gesztusaként, amelyet megperzselt az Isten tüze a Kármelen, és megszaggatott a Hóreb hegy sok éles sziklája, és hosszú utak porát rázta belőle a lengedező tavaszi szél. Kit is akar Illés elhívni?

Elizeus tehetős családból származott. Ez látszik már ezekből a versekből is. 12 pár ökörrel szántott. Persze a szám szimbolikus, de mindenképp utal a jómódra. 24 ökör tartása nem volt kis dolog az ókori Közel-Keleten, ott ahol kevés a víz és vékony a legelő, sok utánajárást igényel ennyi jószág. Nem véltelen, hogy inkább a kisebb állatok voltak az elterjedtebbek, kecske, juh, amelyeket könnyebb volt tartani, és ha hullott is el belőlük, nem volt olyan nagy a kár. 24 ökör az már-már a luxus velejárója. A 20. századi Izráel területére vonatkozó viszonyokat figyelembe véve, ennyi ökör egy szezonban 120 hektár földet dolgozott meg. Elizeus és családja tehát amolyan nagybirtokosnak számíthatott a környéken, akit mindenki ismert és számontartott. Őt akarja elhívni Illés? Mit ígérhetett egy menekülő próféta egy olyan embernek, akinek mindene megvolt?

Azt már láttuk, hogy kit hív el Illés, de mire is hív el? Az előző történetekből megtudjuk, hogy abban a korban a próféták ölre mentek egymással. Hol a Baál-papok és próféták kerekedtek felül és űzték barlangokba az Úr szolgáit, akik ott csak kegyelemkenyéren tengődhettek, hol Illés öleti meg a Baál 450 prófétáját. Igazi vallásalapú polgárháború. És voltaképp miért is? Baál nevének jelentése úr, de Istent is így szólítják, hogy úr. A héber fül számára nem nagy különbség. Úr ez, úr az is. Isten ez, isten az is. Mire hát ez a nagy vérig menő marakodás? Álmokat kergetnek ezek a próféták, azt a 120 hektár földet fel kell szántani, mire jön a korai eső, vagy idén semmi sem terem majd. S isten, ha van, és bárki legyen is, akárhogy hívják is, majd megáldja, ha akarja, s ha nem, akkor is lesz valahogy, ahogy eddig is volt.

Így gondolkodunk mi emberek. Minek Istent szolgálni, mikor nélküle egyszerűbb az élet? Ha nem hallgatok a lelkiismeretemre, nem nézem senki személyét könnyebben érvényesülök. Akkor el lehet rendezni mindent, nincsen olyan gond, amit ne lehetne megoldani, pénzzel vagy erővel, alázattal vagy gyalázattal. Ha nem tartozom egy gyülekezethez sem, ráadásul szabad a hétvégém. Ha nem hiszek abban, hogy az ember közösségi lény, aki felelősséggel tartozik a közösségért, nem bosszankodok a mások baján. Van nekem úgy is elég. Ha nem törődöm a körülöttem lévőkkel, nem nő meg a vérnyomásam, nem kapok cukorbajt, nem vesztem el az epémet és néhány barátomat. Az Isten útja amúgy is tele van megkötésekkel, ezt sem szabad, azt sem lehet, ehhez se nyúld hozzá, azt se bántsd. Keskeny út ez, és göröngyös, és akik nem így élnek, azok haladnak előre. Látják ezt már régóta. Jeremiás is számonkéri Istent, hogy „miért szerencsés az istentelenek útja? Miért vannak békességben mindnyájan a hűtlenkedők?”

Elizeus mégis elengedi az eke szarvát. Pedig Illés nem mond semmit. A biztos és biztonságos életet kész elhagyni és Illés nyomdokaiba lépni annak egy mozdulatára. Miért? Ezt a pár verset úgy tartjuk számon, mint Elizeus elhívása, de meg sem jelenik benne Isten neve. Nem Isten hívja el Elizeust, hanem egy ember, Illés. A próféta személye ad választ a kérdésre. Egy hiteles élet a hazugság világában többet mond minden szónál. Akivel vele van Isten, azt megérzik a körülötte lévő emberek. Aki az Istené, arra odafigyelnek az emberek, és követik példáját. Vannak-e ilyen emberek az életedben? Van-e valaki, akinek mozdulatára kérdés nélkül megindulsz, mert tudod, hogy Isten beszél hozzád általa? Az utóbbi időben a példaképekben van a legnagyobb hiány, de nem lehetsz tanítvány mester nélkül. De tovább, nekünk előbb vagy utóbb mind mesterré kell válnunk, és azon a helyen, ahol ránk bíznak egy gyülekezetet, nemcsak szavakkal, de élettel kell felmutatnunk a Krisztust. Meg kell majd mutatnod, hogy „jobb a kevés az Úrnak félelmével, mint a temérdek kincs, ahol háborúság van.” (Péld 15,16). Példát kell majd mutatnod, hogy élni, Istennek élni, nemcsak Várad–Kolozsvár–Vásárhely tengelyen lehet, hanem ott is, ahol tisztább a levegő, és csak a nagyszoba sarkában lehet telefonálni. Igen, Isten cselekszik. De Isten általunk cselekszik és van jelen a világban. Nem azért, mert ő ne lenne rá képes más utakon, hanem azért, mert így határozta el irántunk való szeretetből.

De azért mégsem megy olyan egyszerűen a múlttal való szakítás. Elizeus engedélyt kér, hogy búcsút begyen a szüleitől, lezárja az eddigi életét. Indulna, de lép egyet hátra. Mi talán még óvatosabbak lennénk. Tudjuk, hogy később egy a 200 holdas nagygazda már a mérgező sártököt is meg kell főzze és ehetővé kell tegye tanítványai és a maga számára. Nagy szegénységben élnek a próféták. Milyen jó lenne akkor egy-két hektár terménye, akkor nem kellene halni járni minden nap a mezőre. Háborút is hátországgal viselnek. Több lábon kell állni, főleg egy olyan világban, ahol a mi ma van, holnap már lehet csak történelem. Igaz ez a lelkészekre is. Minél több mindenhez értünk, annál több esélyünk van megmaradni és biztosítani a megélhetést a családunk számára. De nem szabad félreértenünk az igét. Nem erről beszél ez a történet. Nem az a baj, ha valaki sok mindenhez ért, itt is ott is tevékenykedik, hogy ügyesen alkalmazkodik és megragadja a lehetőséget, akár a kapa nyelét is. Az a baj, ha már nem olyan a szívünk ezek által az Úrhoz, mint annak előtte. Az Úr útján járunk, de nem elhatározásból, hanem valami egyébből, mondjuk, mert félünk és nem merjük meglépni azt, amit más megtesz. Isten szolgálatát a legnagyobb kincsnek tekintjük, de igazából a lelkünk mélyén irigyeljük azokat, akik egy hároméves egyetem után vagy anélkül, kezdőként annyit keresnek, mint mi a legutolsó kategóriában sem fogunk. Büszkék vagyunk arra, hogy nem mentünk ki külföldre, mint barátaink egy jó része, de az igazság az, hogy csak azért nem vettük nyakunkba a nagyvilágot, mint mások, mert megijedtünk a gondolattól, és irigykedünk azokra, akik elmentek és egy jó életet rendeztek be maguknak. A baj a két szívűség, hogy leszívesebben két életet élnénk, egyet az Úrnak és egyet magunknak, ahol minden megtennénk, amit most elmulasztunk ilyen vagy olyan okokból.

De van ennél rosszabb. Mert még ha két szívvel is, fél gőzzel mennek a dolgok, a legszörnyűbb az, ha elvesztettük az irányt és a lendületet, és egy dolog sincs, amiért lelkesedni tudnánk, se közösségi se egyéni téren. Nem marad egy szívünk sem. Mindent hazugságnak érzünk. Ha valaki kedves velünk, gyanakszunk, hogy vajon mit akar tőlünk. Mindenki hasznot akar húzni belőlünk, és sarukötőt nem adnak ingyen, sőt, még azért is, ami jogosan jár, sokszor hiába harcolunk, és megmagyarázzák nekünk, hogy ez így törvényes és így van rendjén. Nem csoda, ha eluralkodik rajtunk a közöny és az apátia, az érzés, hogy minden mindegy. Hiába a sok erőfeszítés, szélmalomharc. A világban munkálkodó erőket nem tudjuk feltartóztatni. Előbb vagy utóbb, de a természet törvénye fog győzni, és mi kis porszemek megpróbálhatunk bolygók útjába állni, de senki észre sem veszi majd, hogy mi itt voltunk, és másképp gondolkoztunk.

Itt van ennek az igének a csodája, hogy ebben a helyzetben, amikor kétfelé sántikálnánk, vagy legszívesebben reggelenként fel sem kelnénk, egy próféta életén keresztül szavak nélkül beszél az Isten. Illés, akit halálra kerestek, akit az éhhalál fenyegetett, aki gyalogszerrel járta be Izráelt, mindenek ellenére épp erre a szolgálatra elhívja Elizeust. A kérdésben, amit Elizeus felé intéz, aki elbúcsúzna szüleitől, feddés van: térj csak vissza, mert mit tettem veled? Ezzel azt fejezi ki, amit Jézus is elmond, aki az eke szarvára veti kezét, és hátra tekint, az nem méltó Isten országára. Elizeus meg is érti ezt, és nem tér vissza, egy áldozatot mutat be helyette.

Az Isten útja egy egész embert követel, minket úgy ahogy vagyunk. Isten azt az Elizeust hívja el, aki vissza akar térni, akinek más elképzelései vannak a mennyeknek országáról, mint neki. Minket is így hív, de fontos nekünk is tudatosan döntenünk. Elengedhetetlen felmérnünk a helyzetet, magunkba néznünk és megvizsgálnunk az érzéseinket. Valóban teljes szívvel tudunk az Úrnak szolgálni, vagy legszívesebben megkerülnénk őt? Valóban tudok-e az Isten dolgaiért lelkesedni, vagy igazából a nagyvilág fényűző rendszere kecsegtet? Hányfelé osztom meg a figyelmemet, vagy már nem is figyelek semmire? Miután ezt tudom, akkor el tudom dönteni, hogy hogyan tovább. Elmehetek a 120 hektár munkájába, de elindulhatok oda is, ahova az Úr küld. Fontos ezt tisztán látni, mert a végén majd el kell számolnom, és nem is annyira Isten előtt, mint magam előtt, mivel töltöttem el az életemet?

Mi motiválhat az Úr szolgálatára? Persze az ÚSZ felől tudjuk, az üdvösség, a Krisztus javai, amelyek ezáltal elérhetőek. De ha a mostani életünkben keresünk erre feleletet, Illés a válasz, egy hiteles élet krónikája. Lehet, hogy keskeny az Isten útja és göröngyös, de igazi és valódi a hazugság nagy színpandán. Ebben van mindennek súlya és értelme, mert nem porszem vagyok már csupán a bolygók változhatatlan pályájával szemközt, hanem egy fogaskerék Isten üdvösségmalmában. Egy valódi hús vér élet ez, ahol jobb egy igazi könnycsepp egy kényszeredett mosolynál, és jobb egy őszinte szomorúság a megjátszott boldogságnál, ahol jobban esik egy őszinte mondat, ami megbánt, mint ezer hízelkedő dicséret. Mert Isten adja, és adom magam Istennek. A zsoltáros ezt így mondja: „A te szádnak törvénye jobb nékem, mint sok ezer arany és ezüst.”

A döntésnek azonban igazi döntésnek kell lennie. Ezt mutatja Elizeus cselekedete, aki áldozatot mutat be, de járomból és az ekéből rakja hozzá a tüzet. Ez jelképes, valósággal meggyászolja a múltat. Nincs visszaút, felégeti a hidakat maga mögött, és teljes szívvel indul az Úr útján. Nemet mond a nagybirtokos jövőre. És ha térben képzeljük el az időt és Istent, akkor a következő képben írhatjuk le, ami történik. A szüleihez vissza nem térhet, hátra nem mehet. A jármot elégette, előre nincs tovább. Se előre, se hátra, egy irány maradt felfelé Isten felé. Elizeus ezt választja, de nem kényszerből, ő az, aki sem a múltat sem a jövőt nem akarja Isten nélkül, így övé lesz mindkettő Istennel, nemzedékről nemzedékre az örökkévalóságig. Induljunk el mi is az Elizeus útján. Ámen.