Prófétai ima:

Atya, Fiú, Szentlélek, kiteljesedett Szentháromság, hármas egység! Te vagy múlt, jelen, jövendő, kezedben van kelet, nyugat, észak és dél, lakhelyed minden magasság és mélység, szereteted minden hosszúság és szélesség! Te vagy a tökéletes egyensúly, a mozdulatlan mozgató, a mozgó nyugalom, minket megváltó Isten!

Egy hete még szószékeiden hirdettük Lelkednek teljességét, lelkesítettük az embereket, lelkendeztünk a pünkösdi csoda felett. Utolsó vacsorádnak jegyeit vettük, és ismét fogadkoztunk, hogy egy kicsit jobbak leszünk, de mára mindez messze került. Az életünk mindig erősebb, mint a Lélek. Szükségünk van a megbocsátás igéjére, amelyet hirdettél. Amelytől átforrósodik az arcunk, amelynek jósága minket megszégyenítve nem a földig süllyeszt, hanem hozzád az égig emel. Mert ilyen a te igéd, édes és érdes. Táplál és tisztít, felüdít, és mégis fáj. Ezt szóld ma nekünk. Éledjen fel bennünk a gyermek, amelynek te vagy Atyja, a testvér, akinek, aki mellette áll, mind bátyja és nővére, a nép amelynek országod a hazája. Mert itt mi mind hazátlanok vagyunk, és téged keresünk, mint „gyermek, kit idegenben löknek, vernek”. Szülői oltalomért könyörgünk, gyógyító hatalmadért, hogy életünk kimozdult részeit, te tedd helyére. Csendért, amely nem nyomaszt, tétlenséget, amely nem bénaság.
Erőre van szükségünk. Kell a testünknek, mert van még munka bőven, és van, akit betegség terhel. Lelkünknek, mert közben történnek az események családban, baráti közösségben, szerelmi téren. Szellemünknek, hogy felismerjük, milyen lélek van bennünk (Lk 9,55). Tedd ezt az istentiszteletet ilyen erőforrássá, amelyből hatalmad bőséggel ömlik és árad, átmos és formál. Taníts, hogy mi, akik hangod akarunk lenni, először hallgatni tudjunk, mielőtt szószékedre állnánk, lábadhoz boruljunk. Engedd éreznünk szeretetedet, átélnünk kegyelmedet, akarnunk tervedet, tennünk rendeléseidet.

Imádságunk tétova, parttalan szavait erősítse a Lélek kimondhatatlan fohászkodásokkal (Róm 8,26 ). Trónusod elé bejusson énekünk, és csarnokaidban visszhangozzon dicséretünk. Krisztus Urunk, járj közben érettünk, és szavainknak te légy kezese. Pártfogónk, állj jobbkezünk felől, és dorgáld meg a minket vádlót (vö. Zak 3,2; Jud 9). Imádunk Téged, Atya, Fiú, Szentlélek! Téged magasztalunk, dicsérünk és áldunk! Ámen.

Igehirdetés:

A kérdést, mi a közös a HBO két nagysikerű sorozatában, a Game of thrones-ban és a Last of us-ban, sokféleképpen lehet megválaszolni. Két dolog azonban biztos. Egyik sorozatban sincsenek jó és rossz szereplők, erkölcsi nagyságok, feddhetetlen jellemek, hanem mindenki, öl, lop, csal, áruba bocsájtja testét, hogy előrébb jusson és elérje céljait. És ezek a célok egyébként morálisan nem rosszak, sőt az emberi értékrend piramisának csúcsán helyezkednek el: olyanok, mint igazság, jog, család, élet stb. Mindkét sorozat tehát „a cél szentesíti az eszközt” gondolkozás nagyeposza, amelyben a rendszer lassan mindenkit bedarál, és mindenki bemocskolja a kezét. A sorozatok nagy dilemmája pedig épp ez: vajon lehet-e ezt így? Szabad-e így érvényre juttatni az igazságot, a jogot, megvédeni családot, barátot? Vagy az elv, az a tiszta gondolat, amelyek védelmére kelünk, már az első megalkuvásnál örökre odalett? Erről lesz szó a mai prédikáció során is. A másik közös dolog, hogy a rajongók egy része felháborodott a sorozatok vagy a videójáték egy-egy fordulatán és aláírásokat gyűjtöttek, hogy alkossák újra a kifogásolt részeket. A Game of thrones befejezése ellen majdnem kétmilliónan tiltakoztak, a Last of us 2 videojátékának újraalkotása mellett pedig 55000 ember tette le voksát. Ez a mai is egy évadzáró rész, ti. ma fejezzük be a Pét levelei alapján összeállított igehirdetési sorozatot. Remélem sikerül egy méltó befejezéssel zárni, de ha az istentisztelet végén azt mondjátok majd, „nem lehet így vége” a change.org-on ti is benyújthatjátok online petícióitokat. Mielőtt azonban ezt tennétek, lássuk mit is tartogat számunkra a mai igehirdetés.

Az előző részek tartalmából. A tanév elején szó volt az igehirdetéseken a tettekben megmutatkozó hitről és istentiszteletről, mely a szeretet igazi nyelve. Ezt mi legtöbbször Jakab levelével szoktuk összefüggésbe hozni, de jócskán vannak a Péter neve alatt áthagyományozott iratokban is hasonló részek: „Hitetekben mutassátok meg az igaz emberséget” 2Pét 1,5. Szó esett a keresztyén szenvedésről, hogyan kell és lehet az örökélet reménységével a szívünkbe a világban ránk leselkedő veszélyekkel és kihívásokkal szembenézni: „még ha szenvednétek is az igazságért, akkor is boldogok vagytok” 1Pét 3,14. Majd az utóbbi istentiszteleteken a végidők és a tévtanítók kérdése került előtérbe. Róluk hallunk a mai alapigében is, mint akik többek között kiforgatják a páli levelek nehezen érthető dolgait. A zárás tehát róluk szól, és a mai alapige is a tévtanítók jellemét és hatását veszi lajstromba, hogy aztán szembe állítsa vele a tiszta tanítást, amit többek között Pál apostol is képvisel.

A téma azonban tk. egy exkurzus a végidőkről szóló tanításban. Formai szempontból egy ún. digressio. Ennek alapja már a megelőző versekben is a Júdás levele, amelyből idézeteket vesz át, és fűz tovább a levél szerzője. De kik ezek a tévtanítók? Általában úgy szoktunk róluk gondolkodni, mint akik a rend és az egyház tudatos rombolói, akarattal furakodnak be a gyülekezetekbe, hogy ott zavart, félelmet, bizonytalanságot támasszanak, és ezzel valamilyen előre elhatározott terv szerint egy gonosz cél elérésén munkálkodjanak. Talán magunk előtt látunk éjfélkor csuklyával vonuló alakokat, akik azért gyűlnek össze, hogy kárörvendezve kacagjanak a megtévesztetteken, és suttogva terveljék a következő lépést. Azonban a szakirodalomban időről időre, itt-ott felbukkan egy semlegesebb vélemény is velük kapcsolatosan, amely megpróbálja teológiai szempontból meghatározni tanításukat. Ez nem egy egyszerű feladat.

Képzeljük csak el, ha minket az utókor csupán egyik haragosunk felindultságában írt fb commentje alapán ismerne. Vagy ha a magyarok történetét a középkori idegen krónikákból ismernénk, miszerint a „magyarok pedig rút ábrázatúak, szemük beesett, alacsony termetűek, szokásaikat és nyelvüket illetőleg egyaránt barbárok és vadak” (Freisingi Ottó: I. Frigyes csácsár tettei. Budapest 1913, 107–108.). Teljesen torz maradna a keresztyénekről alkotott kép is, ha mi nem lennénk, ha csupán az első századok beszámolói maradtak volna fenn az első gyülekezetekről, akikről a pogány körökben az a hír járta, hogy gyermekeket gyilkolnak, emberhúst esznek és vért isznak. Mindez annak a teológiai kijelentésnek a félreértelmezése, miszerint mi az Úrvacsorában Isten Fia testét és vérét vesszük magunkhoz. Az az érdekes azonban, hogy a kijelentés magja mégiscsak igaz, csupán a kontextus szerint kell értelmezni a forrást. Ennek fényében érdemes újragondolni a textus kijelentéseit.

Van mit. Csak a 13–15-ben nem kevesebb mint 9 participiumi mellékmondat szedi pontokba az ellenfelek jellemvonásait, ezzel azt az érzést keltve az olvasóban, hogy a tévtanítók gonoszságának se szeri se száma, és végeláthatatlanságig lehetne még sorolni bűneiket. A Júdás leveléhez képest még fokozás is van: a Júd 12-ben arról olvasunk, hogy ezek szennyfoltok szeretetvendégségeiteken (ἐν ταῖς ἀγάπαις), a 2Pét 2,13-ban szennyfoltok, akik álnokságban (ἐν ταῖς ἀπάταις) tobzódnak. A szeretetvendégség kifejezést, álnoksággal cseréli ki az ige. A szójátékkal tovább megy 2Pét mind Júd, igaz másolási hiba sem kizárt.

Az itt lefestett tévtanítók szeretik az életet. Már nappal elkezdik a nagyszabású lakomákat, szabadságot ígérnek a 19. vers szerint, és a szexuális vágyak kiélése ellen sincs kifogásuk. Eszem-iszom, és ami hozzátartozik. Ha ilyenszerű tanítás után kutatunk a teológiatörténetben, akkor a gnosztikus libertinizmus fogalma alatt találkozunk olyan gondolkodási rendszerrel, miszerint a megváltás által az ember teljesen felette áll az erkölcsi törvényeknek, és egy olyan szabadságra tesz szert, amit semmi el nem vehet tőle. Krisztus olyannyira megszabadított minket, hogy már minden lehet. Az élet semmi egyébre nem való, mintsem, hogy élvezzük a kapott szabadságot. Eresszük hát, ahogy a csövön kifér. Egyébként ezt a felfogást is csak az ellenfelek cáfolataiból ismerjük, így kérdéses, hogy ez a vallási irányzat tényleg orgiákban, részegségben, dobozódásban merült csak ki, vagy mondjuk volt egy mérsékeltebb változata is, amely valamivel szabadabb felfogást képviselt a világ dolgaival szemben, de nem feltétlenül valamiféle fékevesztett szabadosságot. Mondjuk ilyenszerű gondolatokat: nem baj az, ha az ember finomat eszik és iszik, az életnek vannak szép oldalai, és csókot lopni pedig nem bűn, mert szerelemben és háborúban mindent szabad. A levél ezt tüntetheti a tanítás céljával erősen kikarikírozva, a könnyebb megértés végett fekete-fehéren mutatva be a gondolatokat. A retorika eszközei kerülhetnek tehát bevetésre itt.

A másik retorikai stratégia, hogy a levél a mi és az ők megkülönböztetést használja. Azaz vannak ők, akiknek már „készen van a gonoszságuk bére” és vagyunk mi, akik mindezt kívülről, felülről, világosan látjuk, visszautasítjuk. A levél úgy érvel mintha a címzettei között még véletlenül sem lenne vétkes a fenti bűnökben. Pedig az említett lakomákon résztvevők, a gyülekezetben elcsavart fejű betérők nagy valószínűséggel a levél címzettjei közül is kikerülhettek, és talán maguk is beszédükben, életvitelükben valami hasonlót képviseltek, mint a tévtanítók. De a levél úgy beszél róluk, mint akik mindezzel tisztában vannak, így ha van is ilyenszerű gondolatuk, azt automatikusan korrigálják, hiszen nem tartozhatnak Bálám útján tévelygők táborába.

Mindebből egy nagy felkiáltójel következik számunkra. Ha a 2Pét tévtanítóit nem valamiféle gonosz konspiráció megvalósítóinak tekintjük, hanem elismerjük, hogy ők is a maguk rendjén alapvetően komolyan veszik hitüket, aszerint élnek, amit vallanak, és amikor előadják nézeteiket, azzal ők tk. jót akarnak hittestvéreiknek és a gátlások, szorongások, megkötöttségek alól akarják felszabadítani a gyülekezeti tagokat, feltevődik a kérdés, olyan egyértelmű volt ezekben a gyülekezetekben, ki is tévtanító? E tekintetben ma is sokfélék vagyunk. Szabad-e táncolni, dohányozni, italt fogyasztani? És nincsen kettő, akivel egyetértenénk három kérdésben. Míg némelyünk egy puritán, szerény, és mértéktartó életvitelt tart a hívő számára elfogadhatónak, addig mások a lelkészi szolgálatban egy középosztálybeli értelmiségi foglalkozást látnak, ha már a nemesi oklevél érvényét vesztette, amelyhez bizonyos életszínvonal is hozzá kell tartozzon. Szép autó, tágas lakás, külföldi nyaralás, és egy alapvető társadalmi reprezentáció. De nemcsak a társadalmi szerep meghatározásában különbözünk, hanem a házasság, válás, szexualitás, nemiség terén is. Tovább nem is sorolom. De ki a tévtanító? A határok sok esetben nem is olyan élesek, akárcsak a bevezetőben említett két sorozat cselekményében. Bizony, őszintén feltehetjük a kérdést: „Talán csak nem én vagyok az, uram?” Mt 26,22.

Hogyan lehet eldönteni? A tanulság mégsem az, hogy mindenkinek igaza van. Az első az idő kérdése. A végső választ, maga az Úr fogja erre megadni, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy az alapra aranyat, ezüstöt, vagy szénát és szalmát építettünk. De addig is a történelem, az egyház és teológiatörténet, mint Isten munkájának lenyomata, láthatóvá tesz megannyi zsákutcát és sugárutat. Igaz, ezek legtöbb esetben utólag világosak. De mivel nincs semmi új a nap alatt, érdemes újra és újra mérlegre tenni gondolatainkat, mihez vezetett az ilyen vagy ehhez hasonló tanítás az évezredek során.

A jelenben azonban szintén van lehetőség a tanítás tesztelésére, éspedig, milyen hatással van mindez a közösségre: épít vagy rombol. Előbbre visz, vagy pedig bomlaszt. Úgyis mondhatnám, hogy a dogmatikának az etika a vizsgája. Bármilyen teológiai rendszer igazsága, azon áll vagy bukik, hogy milyen egyházat eredményez. Gyümölcseikről ismeritek meg! Mt 7,16. A most felolvasott igében is a tanítás és az abból következő életvezetés botránkozáshoz, dőzsöléshez, meggyalázott nászágyakhoz vezetett, tehát nem lehet az igaz egyház evangéliuma. Ezért „víztelen források ezek, forgószéltől sodort ködfoszlányok”.

Az az igaz tanítás, amely az egyesek jóléte helyett azon munkálkodik, hogy mindenkinek jusson valami, ahol a dőzsölés helyett az adakozás van a középpontban. Az az igaz tanítás a nemiségről, amely stabil kapcsolatokat, társadalomba beépülő családokat eredményez. És a legtöbb esetben az ilyesmi összeütközéshez vezet a környezetükben élő emberekkel. De ha van tanulsága az egyháztörténetnek, akkor az az, hogy az igaz egyház mindig a szenvedő egyház volt, akit el akartak hallgattatni. Gondoljunk a reformációra, vagy a kommunista egyházüldözésre. „A mártírok vére magvetés” (Tertullianus). Az egyháznak, nekünk nem szabad visszariadnunk az üldözéstől, a lemondástól, a szenvedéstől. Erre bíztatnak a péteri levelek. Annak idején, ha Krisztus hallgat az őt csúfolódók provokálására, hogy szálljon le a keresztről és hisznek benne (Mt 27,41), ma a keresztrefeszítés története nem lenne egyéb mint egy fejezet, egy Jesu nevezetű próféta könyvéből, aki a legnagyobb veszedelmek közepette megszabadult a haláltól, akárcsak Dániel az oroszlánok vermében vagy a három társa az égő tüzes kemencében. De kereszthalála és a húsvét üzenete nélkül soha nem emelkedett volna arra a szellemi és erkölcsi nagyságra, amely azóta is hitünk alapja, inspirál, erőt ad és minden körülmények között új perspektívákat nyit a halálról és az életről, a győzelemről és veszteségről folytatott gondolkozásunkban.

Ezt az evangéliumot kell hirdetnünk. Azonban fontos a hogyan is. Az igazsághoz ragaszkodnunk kell foggal, körömmel, de azt nem hirdethetjük tűzzel, vassal. A bűnt elítélő egyház nem lehet kirekesztő a bűnösökkel szemben. Nem a világra és a más nézetűekre ferde szemmel nézve, rájuk kimondva, kimondatlan haraggal tekintve kell nekünk a békesség evangéliumát terjesztenünk. Nem küzdhetünk a világ ellen világi lelkülettel. Isten úgy szerette ezt a világot... A cél nem szentesít semmilyen eszközt. „Ha pedig versenyez is valaki, nem nyer koszorút, ha nem szabályszerűen versenyez.” (2Tim 2,5) A misszió és az ökumené nem lehet a teljes vagy részleges hasonulás, az egyház nem lehet csak a hasonszőrűek és egyívásúak társasága. A gyülekezetnek be kell fogadnia mindenféle gondolkozású embert, hogy ott Isten kezdje el alakítani a gondolkozásunkat. Ezt nem szabad megfordítani. Az egyház az a hely kell legyen, ahol „tisztelete [van] a személynek és a szónak. Ahol azt, hogy olyan vagyok, amilyen, és azt gondolom, amit, előlegképpen méltányolás övezi”. (Konrád György nyomán). Ott, ahol ez nincs, ott az egyház megszűnik egyháznak lenni, HK, Helvét Hitvallás ide vagy oda. A dogmatika elbukik az etika vizsgán. A maga világában ilyesmiről beszél a Game of thrones és a Last of us is. A küzdelem közben elveszíthetjük önmagunkat és értékeinket. De az idei igehirdetési sorozatnak mégsem ez a vége. Mert hogy nincs vége. Mi folytatjuk az igaz tanítás terjesztését, mi szervezzük majd a szeretetvendégségeket, mi vezetjük be a gyülekezetbe a hitre jutott embereket, és hirdetjük a szabadság igéjét. Jópár évad áll tehát előttünk, melyeknek ti lesztek rendezői és szereplői. Kerekítsetek hát egy olyan véget neki, amellyel ellen Isten nem fog petíciót benyújtani az utolsó napon. Ámen.

Nagy imádság:

Mennyei Édesatyánk a Jézus Krisztus által a Szentlélek közösségében. Te vagy az Igazság és a Jog, nálad van a bölcsesség és az értelem, tőled jön a tanítás és élet üzenete. Mindez számunkra ige, isteni szó, testünket lélekkel felruházó isteni szikra! Ma is így szóltál hozzánk!

Urunk, megbíztál, hogy építsük szent Fiad alapjára az anyaszentegyházadat, sőt, mi magunk is épüljünk fel lelki házzá. Add, hogy aranyat és ezüstöt építsünk fel rá, amely kiállja a tűz próbáját, és igaz gyülekezetté formájuk magunkat és a körülöttünk lévőket. Ennek sok akadálya van bennünk és másokban egyaránt. Van is bennünk harag. De add, hogy ha méreg is kerülne a szívünkbe, azért ne vétkezzünk, és indulatunk soha nem legyen több annál a szent buzgalomnál, amely az üdvösségre visz. Te szeretted ezt a világot, mi pedig néha gyűlöljük, és megvetéssel viszonyulunk a másként gondolkodókhoz. Érteni nem tudunk téged, mert magasabb a menny a földtől, de talán érezhetünk úgy, mint te. Add ezt hát nekünk, hogy ne csak értsük evangéliumod, hanem érezzük azt, amit te érzel, amikor hűvös alkonyatkor sétálni indulsz közénk.

Urunk, sokszor nem is tudjuk, ki melyik oldalon áll. Aki nincs velünk, az rögtön ellenünk, és már ránk törő ellenség. Fehérre meszelt templomaid belsejében falra festjük az ördögöt. Szemből szálkát kihúzni van csipeszünk, de a gerendának valótól nem látjuk az erdőt. De ha én lennénk az Uram, aki téged magabiztosan elárul, a te nevedben oszt és vesz, oldok, mikor kötni kellene, szorítok, mikor elengedni volna jó, hiúsítsd meg szentnek hitt emberi gondolatom célját, és szólaljanak meg körülöttem a kakasok. Add, hogy több legyek, mint gyermek, és különbséget tudjak tenni a jobb és balkezem között. Engedd felismernem, hogy te változtatsz meg, és nem megváltozva kell hozzád mennem.

Engedd felismernem, hogy egyházadnak nemcsak tanítania, de cselekednie is kell, és utóbbi többet elmond rólunk, mint a szabatos formába öntött szavak. Engedd, hogy az igaz hitből valódi tettek legyenek, amellyel minden nap közelebb kerül országod. Ebben a munkában tartsd meg anyaszentegyházad, és erősíts, ha az igazságért szenvedni kellene. Légy így minden szenvedővel, akinek bizonytalan a falat, sós szemében a könny és poharában a víz, akiknek mindenét a föld nyelheti el, vagy már rég messzire ragadta az ár. Segíts benned reménykedni, és vezérelj minket egymást támogatni. Légy minden magányossal, árvával, beteggel, gyászolóval. Tartsd meg erőnket a heti munkára, tanulásra, neved imádására. Mert mi imádunk téged, magasztaljuk neved, áldást mondunk rád, és szentnek tartunk Atya, Fiú, Szentlélek! Ámen.