Az első imádság, amire Áron fiamat megtanítottam, az az „Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem…” kezdetű estéli imádság volt. Ekkor még az imádkozás abból állt, hogy összetettük a kezünket, megpróbáltunk nem mozogni, és mivel Áron ekkor még csak rövid mondatokat tudott mondani, én mondtam tagoltan a mondatokat. Azután nem sokkal bevezettük a Miatyánk imádkozását is hasonló módon. Kezdtük az esteli imával és folytattuk az Úr imádságával. Vagyis folytattuk volna. Mert az első napokban a kétéves fiam minden egyes alkalommal, amikor elkezdtem, hogy „Én Istenem, jó Istenem…”, rögtön közbevágott, hogy „az igazit, az igazit”. Mármint, hogy az igazi imádságot mondjuk, azaz a Miatyánkot. Ezt talán hetekig játszottuk, és közben folyamatosan azon gondolkodtam, hogy mit érezhet, mit sejthet meg egy kisgyerek egy eredetileg arám nyelven íródott, de ránk csak görögül maradt, magyarra fordított jézusi imádságból, hogy azt más imádságokkal összevetve igaznak, az én értelmezésem szerint tisztának, eredetinek, minden szempontból hitelesnek tart, talán sokkal inkább mint más általunk megfogalmazott, természetesen szép és mély mondanivalóval rendelkező, de mégiscsak emberi imádságot.

A mai reggelen erre a kérdésre próbálok választ adni. Így ma kevésbé arról fogok beszélni, hogy milyen kapcsolatban áll a Miatyánk a zsidó 18-as imádsággal, hogy az Atya megszólítás mögött, egy arám, apára alkalmazott becéző alak bújhat meg, és arról sem fogok ma beszélni, hogy a „mindennapi kenyerünk” mögött rejlő görög hapax, nagy valószínűség szerint a holnap kenyerét jelenti, ezzel elővételezve a végidők nagy mennyei vacsoráját, amelynek az előízéért könyörög az imádkozó. Sok ilyet lehetne mondani. De ma arra az egyetlen kérdésre keresem a választ, hogy miben más az Úr imádsága a mi könyörgéseinktől. Természetesen mindezt az én olvasatomban.

A HK 6 kérést azonosít az imádságban. Nyelvi, fogalmazásbeli szempontból talán pontosabb 7-ről beszélni. A „ne vigy minket kísértésbe, de szabadítsd meg minket a gonosztól”, két külön kérés. Az azonban mindenféleképpen világos, hogy az első három kérés nem az emberekre, nem a gyülekezetre, nem is a világunkra néz, hanem Isten országára. Az imádkozó azt kéri, hogy Isten országa jöjjön el, Isten neve legyen szent, és akarata is megtörténjen. Az azonban már exegetikai fejtörést okoz, hogy hogyan kell ezt érteni. Azaz, az imádkozó Istent kéri, hogy az ószövetségi ígéreteket az ő uralkodására nézve váltsa be? Azaz, Isten akárcsak valamiféle megmentősereg vezére vonuljon be mennyei országából a mi világunkba, és vegye át az uralmat. Vagy pedig, ahogy azt a HK teszi, Isten munkálkodásáért imádkozik az emberek között, hogy azok kezdjék el építeni az ő országát, az emberek úgy tegyenek, hogy Isten nevére dicsőség térjen, és Isten akarata, törvénye, rendelkezése ne szenvedjen csorbát.

Remélem érthető a különbség. Az első esetben teljes mértékig Istenre várunk, a másodikban Istent arra kérjük, hogy rajtunk keresztül munkálkodjon. Az általam olvasott kommentárok elegánsan oldják meg a kérdést: az imádság szövege nyitott, és szándékos ez az értelmezési bizonytalanság, hogy mindkét irányultság helyet kaphasson benne. Így vagy úgy, egy dolog mégis érvényes mindkét esetben: a kérések Isten országára vonatkoznak. Az Úr imádságának első három kérése nem evilági gondok és problémák megoldására irányul, hanem épp a teljes világ átformálására. Ahelyett, hogy a világ eseti gondjára kérne aprópénzre váltott segítséget, a földi, bűnös szféra visszaszorítását kéri. Nem elegyedik bele a mindennapi élet gondjaiba, hanem az örökélet országlásáért imádkozik, a menny betöréséért világunkba, és annak kiteljesedéséért. Ha sarkítani és túlozni szeretnék azt is mondhatnám, hogy a Miatyánk felében az imádkozó olyan dolgokért imádkozik, ami nem neki, hanem Istennek fontos. Isten értékrendjével mér az Úr imádsága, és annak távlatában csak az igazán lényeges dolgokra figyel. Az ilyen jellegű kérések nem az egyéni imádság tartozékai a mi imaéletünkben, legfeljebb a nagyimádságban egy-egy kötött fordulata erejéig érvényesül, amikor az egyházért és a világért imádkozunk. De próbáljunk meg legalább néha azért imádkozni, amit Isten akar, ne a saját terveink megvalósulásáért, hanem Isten üdvtervének célba jutásáért. Teológiailag abszurdum, azonban a fenti értelemben igaz: az imában ne a saját kéréseink hanem Isten kérései szerepeljenek. What would Jesus do? What would Jesus pray for?

Ezt csak látszólag árnyalja a második rész, amely inkább a hívő személyes életére koncentrálna a mindennapi kenyérrel vagy a holnap kenyerével, és a bűneink megbocsátásával. Ám itt is arról van szó, hogyha elérkezik az Isten országa, semmi ne válasszon el minket ettől az uralkodástól, hanem annak szerves részei lehessünk. Azaz bűneink ne válasszanak el a megszentelt névtől. A kísértések és próbák, mindenféle gonosz, rossz és nyomorúság, – „ne vigy minket kísértésbe, szabadíts meg minket a gonosztól” – ne hozzon olyan helyzetbe, hogy vétket kövessünk el Isten ellen, hogy királyságát ne láthassuk meg. Azaz, a második rész kérései is Isten tervéhez illeszkednek, és nem valamiféle önkiteljesítésre, magánéleti problémák rendezésére irányulnak. A hívő itt azt kéri Istentől, hogy ami elválasztja Istentől, azt az Úr bocsássa meg, és a jövőre nézve pedig ne engedje olyan helyzetbe kerülni, ami elszakaszthatná tőle. „Se szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem! Adj annyi eledelt, amennyi szükséges, hogy jóllakva meg ne tagadjalak, és ne mondjam: Kicsoda az ÚR? El se szegényedjek, hogy ne lopjak, és ne gyalázzam Istenem nevét!” Péld 30,8–9 olvassuk a Példabeszédekben. A hívő kéréseit nem a világi boldogulás szempontjai vezérlik, hanem annak fényében vizsgálja kéréseit, hogy mindaz, amije van vagy nincs, hogyan befolyásolja az Istennel való kapcsolatát. Ennek a kérdésnek a mérlegére kell állítanunk fohászkodásaink mondatait. Miben visz az, amit kérek előre az Istennel való kapcsolatomban? Mitől lesz azzal a kéréssel közelebb Isten országa hozzánk? Ha ezekre nem tudok felelni, vagy az a válasz, hogy tulajdonképpen nincs semmi relevanciája Isten üdvtervére nézve, a legszebb imádságaink sem többek a jótündérnek elmondott három kívánságnál.

Van tehát egy közös nevezője a Miatyánk kéréseinek, éspedig, hogy teocentrikusak. A kérések Isten országának fényében érhetőek. Arra vonatkoznak, és Isten helyezik a középpontba. A mondatok nemcsak neki, hanem róla szólnak, és az imádkozóról csak mint Isten szolgájáról. Tanuljunk meg így imádkozni. „A mindenséggel mérd magad”. Hogy ezért nevezte-e Áron fiam a Miatyánkot igazi imádságnak, nem tudom. De az biztos, ha Jézus annak idején nem tanította volna meg rá azt a pár halászt és vámszedőt, így ma nem imádkozna senki. Imádkozzuk hát el ma is, hogy jöjjön és közöttünk legyen és maradjon Isten országa. Ámen.