Láttál már villanyoszlophoz kötött, ottfelejtett biciklit? Tudod, miről beszélek… Egy olyan hajdan ezüstszínű vagy szürke, mára már a portól fakó, de amúgy igazából már színtelen drótszamárról, ami csak úgy ott van, és este mikor meggyullad felette a lámpa, az utcának ez a véletlen és esetlen szereplője egyszer csak középpontba kerül. Sokan így is észrevétlenül mennek el mellette, és ügyet sem vetnek a városoknak ezen igencsak érdekes szereplőjére. Legközelebb, ha ilyet látsz, és lesz pár perced, állj meg szemközt vele, gyújts rá egy cigarettára, és miközben a füsttel melegíted át szádban az éles decemberi levegőt, vedd szemügyre, és gondolkodj el a következőn. Van valami furcsa ebben a jelenségben. Legyen akármilyen ütött-kopott ennek a tehetetlen testnek a váza, illeszkedjen bármennyire is a város elszürkült, közönyös téli sápadtságába, mégis kitűnik valahogy...
​
Először is körülötte nagy a nyüzsgés. Mindenki siet valahová. Ütemtelenül kopognak el mellette sok talp alól a léptek, a kirakatokból izgatottan villognak a karácsonyi fények, míg őt a téli fagy szívja egyre közelebb a kemény földhöz, hogy aztán végleg elterülve megadja magát. Félig el is dőlt már. Csak a váztól tartja félig felemelten az a csuda vastag rákötött lánc. De így is lankadatlan vár… Az első kereke teljesen bebicsaklott. Már-már teljesen keresztbe áll. Talán valaki sietős útján, amikor a piros gömböket nézte ott az ajándékosban a műfenyőn, figyelmetlenül belerúgott. El is szakadt vagy két küllő. Nehéz dolga nem is volt a goromba cipőorrnak, hisz a keréken és ott a küllők ág-bogán a rozsda himlője vigyorog. Néhány ember pedig igencsak kemény cipőben jár… A gazda, ha visszajön, remélem észreveszi, és nem ül fel rá. Így megtörve nem bírná el a súlyt. Úgy meghajlana a teher alatt, hogy hiába is lenne nála küllőkulcs. De ha jobban megnézed a hátsó kerék is félig peremen van már. Olyan sokat várt volna gazdájára ez a bicikli? Az is lehet, hogy még a reggel, ahogy kifordultak vele a sarkon, a nagy sietségben a padkán ugratott fel vele a figyelmetlen kerékpáros. Megritkulhatott a belső, és lassan kilélegezte kemény tartását. Hej, kár volt nekimenni minden kemény kőnek, fejetlenül nekihajtani az éles szegletnek. Most cserélheted ismét a kereket, és dobhatod el, ami eddig jó volt, és elég volt neked.

De nem is biztos, hogy így történt. Az is lehet, hogy valami süldő kölykök terveztek egy kis tréfát. Lelopták, ha volt, a szelepsapkát, és a szelepet magát pedig megmozgatták. Mintha hallanám is, ahogy gúnyosan röhögnek, és látnám, ahogy szaladva fejüket félig visszafordítva oda-oda sandítanak, látta-e őket valaki, vagy nem érkezik éppen most a mindjárt bosszankodó tulajdonos, hogy a káröröm annál nagyobb legyen. Azt hiszem nem is vették észre, hogy megrepedt a tömítés, és már nem is lehet csak úgy egyszerűen visszanyomni a szelepet, és újra felfújni a leeresztett kereket. Sokszor van ilyesmi. Akarva-akaratlanul szakadnak el dolgok, amiket nem lehet ott helyben pótolni, és a kaján vigyortól vörös arcunkkal, észre sem vesszük, hogy valami végleg eltörött. Ha visszajön a gazda, biztos látni fogja, lassan hazatolja, és a garázsban a lámpa fényénél, majd újra megjavítja. Van hát mire várni.

De ki is lehet ennek az elárvult biciklinek a gazdája? Talán egy egyetemista sietett a kedveséhez, és nem is gondolt arra, hogy milyen sorsra hagyja itt a kerékpárját. Csak meglegyen, mikor visszajön. Bánja is ő most a leeresztett kereket, a megszakadt küllőt. Csókot cserél párjával éppen egy hidegtől cserzett padon. A szívükig nem hat el a fagy úgysem. Azért mégis melegbe kívánkoznának már… Lehet, nem is egyetemistáé a bicikli. Lehet, hogy egy szorgos munkás ébresztője késett egy keveset, és mikor látta, hogy tekerve már nem ér be időre, lekötötte kerékpárját, és buszra ült fel. Nem messze van a buszmegálló. Gondja lesz neki erre a meggyötört biciklire, csak járjon le a váltás. Az is megtörténhet azonban, hogy valaki végleg hagyta itt figyelmünk tárgyát. Egyszerűen kitette, mert másat, jobbat kapott helyette. Igaz megszokásból le is kötötte, de hát sokáig rótták így ketten az utakat, nem is csoda. De most már viheti, akinek kell, és van hozzá egy elég nagy fogója. Mindenesetre így várja gazdáját, ott a lámpa alatt, az az ütött-kopott bicikli. Várja, hogy újra felállítsák, hazatolják, és ismét úgy nézzen ki, mint aki valakié.

Lehet, hogy mindezt csak képzelem. A cigarettám is leégett már. Indulnom is kell. Lehet, csak én vagyok most ilyen hangulatban, hogy számlálom a megtört részeket a javítanivaló szakadt testeken, és valami gondos Gazdára gondolok. De várom is, hogy eljöjjön a Gazdám, felemeljen, rendbe szedjen, sok útra késszé tegyen, minden utamon velem legyen, és majd egyszer magához hazavigyen… Várom a karácsonyt.