Bérc, amelyet a felkelő Nap világít meg, hogy aztán fellegekbe burkolózzék. Ilyennek láttam Tőkés István professzor urat az 1970-es években, amikor másodéves teológusdiákként én is hallgatni kezdtem újszövetségi előadásait.

Óráit reggel nyolctól tartotta, amikor mi éppen csak ébredeztünk. Ő viszont frissen lépett az emelvényre helyezett katedrához, és még álltában is energiát sugározott. Aztán a korai órák megtartása után egyházkerületi főjegyzői teendőinek vagy éppen a Református Szemle szerkesztésének munkafellegeibe burkolózott szemünk elől. (1973-tól ’84-ig ő volt a Református Szemle főszerkesztője).

Ez az egyenes tartású, határozott és erős ember, akire fel kellett tekintenünk a tanítványok padjaiból, főhajtásra késztetett. Főhajtásra a Bibliát ihlető Szentlélekisten előtt. Ugyanis előadásait imádsággal kezdte. Sohasem fogott az Újszövetség adott szövegrészének magyarázatába úgy, hogy ne könyörgött volna a Lélek megvilágosításáért. Ezzel véste belénk azt, amit szóban már az első órán tanított, hogy a szükséges tudományos módszert meg kell előznie az írásmagyarázó nyitott és engedelmes alázatának. Ő komolyan vette és magáévá tette Luther hármas kérését, aki ezzel kezdett az exegézis munkájához: Te taníts, te taníts, te taníts engem, Uram!, illetve Bengel írásmagyarázati szabályát: Alkalmazkodj mindenestől a szöveghez, s a szöveget alkalmazd magadhoz. S akik többször hallottuk prédikálni őt, észrevehettük, hogy a textus felolvasása és az igehirdetési szolgálat előtt, gyakran és következetesen énekeltette és énekelte: Jövel Szentlélek Úristen…

Exegézis-előadásai életteljesek voltak. Azokat az újszövetségi szövegrészleteket magyarázta rendre, amelyekkel éppen foglalkozott, és amelyek elevenen lüktettek benne, s így ügyszeretettel végzett „fáradozás”-ának – ezzel jellemezte az írásmagyarázatot – friss gyümölcseit adta elénk. Ezek később beépültek kiadott köteteibe, a filippibeliekhez és a korinthusiakhoz írt két levélhez készített kommentárjaiba.

A kolozsvári Református Theologiai Fakultáson, ahova 1933 őszén iratkozott be, Kecskeméthy István és Maksay Albert biblikus professzorok keltették fel benne a bibliai nyelvek és az újszövetségi tudományok iránti érdeklődést. A kiváló képességű ifjú jeles mesterek keze alatt formálódott. Ószövetségi ismereteit Nagy András alapozta meg, a gyakorlati teológiait Imre Lajos és Gönczy Lajos, a rendszeres teológiait Tavaszy Sándor, az egyháztörténetit pedig Nagy Géza.

Kedvező időszakban volt teológiai hallgató. Akkor, amikor már bekövetkezett a fordulat az erdélyi teológiai szemléletmódban. Tanárai újra felfedezték a reformátori tanítást, és felismeréseiket a hozzánk is eljutott újreformátori teológia erősítette meg. Az írásmagyarázat is ennek hatására lépte túl a korábbi liberális szemléletet, és megszületett az igeszerű prédikálás igénye és követelménye. Tőkés István ennek lett elkötelezett harcosa. Az 1950-es évektől kezdve sorozatosan jelentek meg a szakszerű írásmagyarázathoz és az igeszerű prédikációkészítéshez kapcsolódó tanulmányai a Református Szemlében.

Biblikus és hitvallásos látása tovább szilárdult külföldi tanulmányai alatt. 1938 őszétől előbb Kaselben, majd a tübingeni Teológiai Fakultáson hallgatta a 20. századi írásmagyarázók neves képviselőit, közöttük Gerhard Kittel professzort, Bázelben pedig az Ige teológiájának két kiemelkedő tanítóját, Karl Barthot és Oscar Cullmannt; és így lett az Ige teológusa. De nemcsak újszövetségi biblikusként, hanem – kiváló képességeinek és sokoldalúságának köszönhetően – teológustudósként a szó klasszikus értelmében; mert érdeklődése és munkássága átfogta a teológiai tudományok egészét.

Az írásmagyarázat elmélete és gyakorlata mellett szívügyének tekintette az igeszerű igehirdetést; szenvedélyesen kutatta a reformáció történetét és hitvallási iratait, és azt is, hogy a romániai magyar református egyház és elöljáró szolgái miként engedelmeskedtek Isten akaratának 1944 és 1989 között. Ezt a teológiai tudományokat egészében átfogó munkásságát tükrözi majdnem 150 tanulmánya, 18 könyve, sok-sok megjelentetett prédikációja és számtalan, mindenféle kérdést érintő cikke, amelyben a rá jellemző határozottsággal és bátorsággal mondta ki az Ige fényében keresett és általa felismert igazságot.

Más teológiai professzorokhoz képest viszonylag rövid ideig oktathatott lelkészképző intézetünkben. Az 1944–45-ös tanévben helyettesi megbízatással adta elő az újszövetségi tárgyakat Maksay Albert helyett. Magas rangú közegyházi tisztségeinek ellátása mellett nem szűnt meg szorgalmasan művelni a teológiai tudományt. Belső tűz perzselte, és azt kutatta, hogyan lehet kongeniálisan, hitelesen, aktuálisan és személyes döntésre vezető módon tolmácsolni a Szentírás üzenetét. Erre keresett választ doktori dolgozatának elkészítésekor is, és ennek szolgálata érdekében fogadta el 1973-ban a Protestáns Teológia meghívását az újszövetségi tanszékre. Az intézet már az 1960-as években is javasolta erre a feladatra, de az állami hatóságok visszautasították ezt a kezdeményezést.

Csupán röpke tíz évet oktathatott intézetünkben, mert 1983 őszén szintén csak állami nyomásra kényszerült nyugdíjba. Fájó sebbel ugyan, de ezután is a naponként töretlenül tanuló, tanulmányozó és alkotó teológus maradt. Pihenésképpen a saját keze ültette szőlőt metszette és nemes rózsáit gondozta. Míg fizikai ereje engedte, örömmel vállalt igehirdetési szolgálatokat a legszerényebb szórványgyülekezetekben is, hogy az írott Ige erdélyi Keresztelő Jánosaként adja át Isten üzenetét – a személyesből a személyesbe –, a reá annyira jellemző világos, érthető, egyenes és meggyőző beszéddel. Az ószövetségi nagypróféták és kései apokaliptikusok alapján hitte szilárdan, hogy Isten nemcsak a személyes sorsok, hanem mindenekelőtt a történelem Ura, hogy Krisztusé a hatalom mennyen és földön.

Nagy ívű és széleskörű munkásságát 2002-ben Károli Gáspár-díjjal, 2006-ban Pro Ecclesia-díjjal tüntették ki. 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 2012-ben pedig a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést vehette át.

Bérc és rózsák. Mielőtt leszállna az alkonyat, a Nap sugarai utoljára a bércre ragyognak, hogy azután sötétbe burkolózzék. De hajdan a próféta ezt jövendölte: akire sötétség borul, nagy világosságot lát, és azokra, akik a halál árnyékának földjén laknak, világosság ragyog.

Hadd erősítsen minket is az, amit ennek az ígéretnek és beteljesedésének hirdetésekor ő maga mondott egyik prédikációjában: „… a sötétség ellentéte… a világosság…; a halál ellentéte … a feltámadás világossága: a világ világossága, Jézus Krisztus.” És dúdoljuk magunkban azt, amit ő maga is sokszor énekelt:

Oszlasd el a homályt, űzd el a bánatot,
Ragyogjon fel rajtam, szép fényes napod.