Kedves Attila!
Azt a megtisztelő, de számomra nehéz feladatot kaptam, hogy ennek a tanévnek megnyitó ünnepélye után a régi és újabb tanárkollégák, a könyvtári alkalmazottak és a hivatali személyzet nevében mondjak köszönetet neked. A feladat azért nehéz számomra, mert ez érzelmileg is érint – nemcsak engem, hanem mindannyiunkat, akik itt veled szemben és melletted állunk –, s az ilyen érzelmekkel telített, nem hivatalos, hanem baráti és kollegiális légkörben, ahol kiszáradhat a száj és a mellkas szaporán kezdhet kapkodni levegő után, még a szó is elakadhat, és a kigondolt mondatok is összezavarodhatnak. Ezért is írtam le és olvasom köszönetmondó szavaimat.

Amikor leültem összeszedni gondolataimat, önkéntelenül ez a jól ismert vallomás jutott eszembe: „futásomat elvégeztem” – célba értem (2Tim 4,7). Igazából nem tudhatjuk, hogy e végül is diadalmasan hangzó mondat vajon könnyebb vagy pedig nehezebb és hosszabb vajúdás után született-e meg. Mert ki az, aki igazán biztos abban, hogy mindent megtett abból, amit Isten hozzá mértem elvárt tőle? És az apostolnak vajon nem voltak-e további tervei?

A Teológiai Intézet színei alatt kitartó hűséggel végzett futásod életednek és szolgálatodnak közel három évtizedét teszik ki. Lelkipásztorok és teológushallgatók hosszú sora mondhatja rólad, hogy tőled és veled tanult gyakorlati teológiát. Most viszont le kell állnod – idő előtt abba kell hagynod a futást –, az általad és általunk egyfajta célként elkönyvelt nyugdíjkorhatár előtt. A „közönség” és a „csapattársak” ugyan elismerő tapssal jutalmazzák a futó eddigi teljesítményét, de… A szokásos bevégzés elmaradása miatt támadt érzések feldolgozása még időt igényel…

Jó csapattárs voltál, s egyben olyan barát, akik ápoltad is a baráti, a közösségi szellemet; és ha az összhang olykor megbomlott közöttünk, nagyon fájt neked. Ugye emlékszel arra, amikor kitaláltad, hogy gyűljünk össze az intézet hivatalos keretein kívül is, s hogy a feleségeket ne terheljük meg, javasoltad, hogy a lehető legegyszerűbb harapnivaló kerüljön az asztalra. Így fogyasztottunk sült pityókát káposztalével, megbeszéltünk kisebb-nagyobb dolgokat, és szőttünk terveket. Gyakran bátorítottál, hogy merjünk belekezdeni abba, ami emberileg nem ígérkezik sikeresnek, de Isten Igéje és lelkiismeretünk alapján meg kell tennünk.
A szó legteljesebb értelmében voltál gyakorlati teológus. Nemcsak a gyakorlati teológia tudományát adtad át, hanem abban is mentora voltál a lelkésznövendékeknek, hogy a szerzett ismeretet miként lehet gyakorlatba ültetni a valós gyülekezetben. Az időt, az energiát nem sajnáltad erre; nem sajátítottad ki csupán magadnak a gyülekezetet, nem féltetted mástól a szószéket, sem a híveket: példát mutatva tetted az inaktelki gyülekezetet a lelkésznövendékek „gyakorló iskolájává”, és emellett szervezted a segédlelkipásztorok és gyakornokok továbbképzését.

A szó legteljesebb értelmében voltál gyakorlati teológus azáltal is, hogy hited mellett nemcsak tudományod volt, hanem szíved, erényként igaz emberséged és cselekvő kezed is (2Pt 1,5). Gyermekségedtől kezdve átélted, mit jelent annak betegsége és elvesztése, akihez testileg-lelkileg nagyon kötődtél. De nem fordultál magadba, nem fásultál el. A megpróbáltatások érzékennyé tettek – mások gondjai, hiányai irányában is. Felkérés nélkül kerested meg a segélynyújtás lehetőségeit. A Teológiai Intézet, a diákok és a tanártársak diakónusává lettél.

Gyakran mondtad, hogy Jézus Krisztus minőségi életre tanít, amely nem azt jelenti, hogy a körülmények fordulnak jóra és ezekben aztán kibontakozhat értékes életünk, hanem inkább azt, hogy az ő segítségével igyekezünk mindent megtenni, amire ő lehetőséget ad az adott helyzetben.

Kitartó hűséggel végzett futásodat most nyugodt lépésekre kell váltanod. De te is tudod, hogy Isten nem az általunk teljesnek gondolt időtartam és a munka nagysága alapján jutalmaz, hanem ezeknek minősége szerint. És azt is tudod, hogy Isten mindannyiunkat stafétafutásra állított be, hogy azt a pályát, amit ő szab ki számunkra személy szerint, kitartással fussuk meg.

Kedves Attila, kérünk, bocsásd meg, hogy a magunk munkájába és gondjaiba merülve nem mindig tudtunk kellőképpen reád figyelni és értésedre adni, hogy mennyire értékelünk.

Köszönjük Istennek, és köszönjük neked is, hogy majd három évtizedig a tieidnek tekintettél minket. Azt kívánjuk, hogy a lassabb tempójú lépkedésben is találjad meg azokat az elfoglaltságokat, amelyek által hasznosnak érzed magad; és arra kérjük Istent, adjon neked sok örömet unokákkal gyarapodó családodban.