Március elsején, csütörtökön reggel indultunk el dél-erdélyi utunkra. Kissé nehezen kezdődött utazásunk. Megtanultuk, hogy -15C°-os hőmérsékletben az autók ajtói is nehezen nyílnak. A hideg mindvégig hűséges útitársunk maradt.

Első célunk Nagyenyed volt, ahol Dr. Gudor Kund Botond esperes fogadott minket. Egy közös kávézás mellett elmesélte nekünk Nagyenyed rövid történelmét. Miután megtekintettük az új esperesi hivatalt és a levéltárat, átsétáltunk a templomba, ahol Tóth Tibor lelkipásztor ismertette az egyház múltját és annak törtélnemi jelentőségét. Csodálattal néztük, hogy őseink milyen hatalmas épületet emeltek a Mindenható tiszteletére. Nagyenyed református egyházának történelme olyan, akárcsak egy kalandregény, amit évszázadok óta írnak.

Nagyenyed után útnak indultunk a környező településekre, ahol kis lélekszámú gyülekezeteket látogattunk meg. Olyan megüresedett templomokat láttunk, ahol egyáltalán nincs már gyülekezet sem. Első állomás Tövis volt. Ezen a helyen szembesültünk először azzal, hogy milyen az, amikor a gazdasági visszafejlődés miatt elapad egy gyülekezet. A templom két oldalsó hajóját lebontották, mivel túl nehezen tudták azt fenntartani, így az eredetihez képest egy kisebb templom maradt fenn.

Utunk következő állomása Marosszentimre volt. Ezen a helyen egy olyan templomot találtunk, ahol már nem szól Isten igéje, csak rendkívüli alkalmakkor. Marosszentimrének már nincs gyülekezete. A falak hidegek voltak, a havat befújta a szél a törött ablakokon. Elolvastuk itt Jékely Zoltán A marosszentimrei templomban szomorú hangulatú versét, amely a gyülekezet megfogyatkozásáról szól, és arról, hogy „azt bünteti, akit szeret az Úr –, s velünk dalolnak a padló alatt, kiket kiirtott az idő gazul”.

Miután elénekeltük a versben is említett gályarabok énekét, Borosbenedek felé vettük az irányt. Váratlanul ért minket, amit itt találtunk. A havas dombtetőn a XIII. században épült templom romjai fogadtak. Mélyen átjárt minket a pusztulás és az elfeledés érzése. Templom, ami már csak egy rom, amelynek emlékét csak írások őrzik.

Következő állomásunk Boroskrakkó volt, ahol egy olyan Istenházat látogattunk, amelynek gyülekezete alig 10 lelkes. A templomot Szász Csaba lelkész mutatta be, aki csatlakozott hozzánk. Tanúságot tett nekünk arról, hogy kitartó munkával és teljes odaadással meg tudunk menteni egy gyülekezetet.

Szász Csaba elkísért minket Magyarigenbe is, ahol Erdély egyedi szépségű templomát mutatta be. A lelkipásztor itt is megerősítette, hogy bár 5 szórványgyülekezet tartozik hozzá, és sokat kell utazni, mégis sok áldás van a befektetett munkán.

Magyarigenből útnak indultunk Déva felé, ahol Rátoni Csaba lelkész fogadott minket. Az éjszakát itt töltöttük. A helyi ifjúság elleni barátságos focimeccs után az első esténket egy közös társasjátékkal zártuk.

Második nap (március 2) Rátoni Csaba bemutatta a gyülekezetet. Mesélt arról, hogy mi fiatalok vagyunk azok, akik a jövőt képviseljük. Mi vagyunk azok, akik tovább visszük a gyertya lángját. Felhívta a figyelmet arra is, hogy milyen fontosak a gyülekezetépítésben a közvetlen munkatársak. A templom megtekintése után, „megtámadtuk” magas Déva várát. A hóval és széllel harcolva másztuk meg a lépcsőfokokat.

Ebéd után Vajasd felé indultunk, ahol a gyülekezet fiatal lelkésze, Barta Aladár fogadott minket. Bemutatta nekünk a gyülekezetét. Beszélt a lelkipásztori szolgálat áldásairól, nehézségeiről.

Vajasdról utunk visszavezetett Nagyenyedre, a Bethlen Gábor Kollégiumba. Az igazgatónő Szőcs Ildikó rövid, de értékes bemutatót tartott az iskoláról, amelyben hangsúlyozta a magyarság, a református hitvallás és a tanulás fontosságát. Bíztató szavakkal küldött minket haza, hogy akárhova is megyünk, ott is Isten igéjét hirdessük, a magyarságunkat megtartsuk.

Megismerkedtünk Lőrincz Zoltán nyugdíjas lelkipásztorral és feleségével, Trudi nénivel, akik vendégül láttak minket és csodálattal néztük és hallgattuk azt, hogy mennyire aktívak még 80 év felett is. Tanúi lehettünk annak, ahogy áradt belőlük a hit és a humor.

Gyülekezetlátogatásunk során olyan helyeken is jártunk, ahol a szavak már nem szólnak a templomokban, ahol a gyülekezetek kihaltak, ahol a magyar szó örökre elnémult. Ahol egykor az Urat dicsérték és szolgálták, ma már csak emlék és feljegyzés őrzi az egykori gyülekezetek emlékét. Feladatot kaptunk, hogy a lángot őrizzük, szavunkkal és tetteinkkel tovább vigyük azt a munkát, amit elődeink végeztek. És az is a mi feladatunk, hogy szép templomaink ne menjenek feledésbe. Az utazás megmutatta nekünk, hogy munkák mennyire fontos: a kevesen is hűnek lenni, Istennek szolgálni, templomainkat védeni, gyülekezeteinket építeni. A kinti hideg ellenére, lelkünk megtelt melegséggel. Jó volt találkozni a munkájukat hűségesen végző lelkipásztorokkal, akiknek reméljük, egykor mi is szolgatársai leszünk.

Orbán Alex
elsőéves teológiai hallgató