Lekció: 5 Mózes 7:11-20

Kárpát-medencei református gyülekezetek közössége három évvel ezelőtt, 2009. május 22-én nyilvánította ki újra az egykor szétszakított Magyar Református Egyház szervezeti egységét. Erdélyből sokan részt vettünk akkor, a Debrecenben megszervezett, igazán felemelő és ünnepi alkalmon. A mai napot a Kárpát-medencei 10 református egyházkerület elnökségei a magyar református egység vasárnapjaként jelölték meg, és ajánlatukra ugyanazok az igerészek és énekek hangzanak el gyülekezeteinkben.

Most nem a helyreállított egység hivatalos szinten elért eredményeinek kiértékelése a feladat, vagy az, hogy megállapítsuk a szervezeti együttműködés hiányosságait. Az istentiszteleti keret és az Ige annak megvizsgálására kötelez, hogy mit kell tennünk gyülekezeteink szintjén az egység megéléséért. Mert az egység, bármilyen szintű, csupán ünnepélyes kinyilvánítás vagy üres szólam, azaz holt maradhat. Éppen úgy, ahogy a jócselekedetek nélküli hit is holt, noha a hit Isten Lelkének felbecsülhetetlen ajándéka. A hitbeli egység is holt maradhat, amennyiben azt nem engedelmességként és naponkénti konkrét feladatok teljesítésében éljük meg, noha felbecsülhetetlen valóság és lehetőség Krisztusban.

A rómaiakhoz intelemmel is forduló apostol ezt írja…: közülünk senki sem él önmagának…, mert… az Úrnak élünk… (14,7). Itt is olyan megállapításról van szó, amely magától értetődően parancs, illetve feladat is. Hitbeli tény, hogy Krisztus halálával tett önmagáévá; és parancs, hálás kötelesség az, hogy neki kell élnünk, azért, hogy a hitbeli valóságot meg is éljük. Hitbeli tény – hálás engedelmesség – kézzelfoghatóan megtapasztalt valóság. Ezekre a lépésekre buzdít bennünket az Ige, és ez az alapelve az egység megélésének is. S amint erre az apostol, de a teljes Szentírás figyelmeztet, mindenkinek Isten előtt kell számot adnia erről – most és majd (14,12).

Mennyire „jóhiszemű” az apostol, amikor megállapításként mondja: közülünk senki sem él önmagának. Mindenikünk az Úrnak akar engedelmeskedni és tetszeni a maga módján? Igénk alapján olyan helyzetről van szó, amikor nem fér kétség ahhoz, hogy az Isten előtti buzgóság határozza meg mindannyiunk életmódját. De akkor miért kell a szeretetre és egységre inteni – bennünket is? Miért szól így az intelem: történt, ami történt eddig, de többé ne ítélkezzünk egymás felett.

Ez a tanítás a hitélet és gyülekezeti élet belső dolgaira vonatkozik, s elsősorban azokhoz szól, akik testestől, lelkestől Istennek szánták magukat. Ahol ez még nem valósult meg, ott más tanításnak és intésnek kell elhangoznia. Annak, amit az apostol előbb mond el a maga szépen felépített, lépésről lépésre haladó levelében, amelyben előbb azt fejti ki, mit jelent hit által megigazulni és Isten szeretetében övéi lenni. Majd pedig így folytatja: Isten irgalmára kérlek titeket, testvéreim, hogy testeteket élő és szent áldozatként szánjátok oda Istennek. Ez legyen az Ige szerinti, megélt istentiszteletetek. És ne a világhoz – a szeretetlen világhoz – igazodjatok. (12,1–2) Ha tehát arra törekszünk már, hogy egész életünk Istennek odaszentelt hálaáldozat legyen, akkor most arra is kell igyekeznünk, hogy enyhüljenek a hitéleti különbözőségek miatt előálló feszültségek. Mert a hitéleti különbözőségek elkerülhetetlenül jelentkeznek mindenkor. Ugyanis mindenikünk más-más háttérrel lesz Isten engedelmes szolgája.

A római gyülekezet tagjai pogányok és zsidók voltak. Más-más volt korábbi hitviláguk, és életvitelük is; s ezek a keresztyénné válásuk után is meghatározták életmódjukat, többek között étkezésüket is. Mindegyiküknek megvolt a maga addigi személyes életpályája – a maga kísértéseivel, kisebb vagy nagyobb elbukásaival, kudarcaival. Keresztyénként pedig mindegyikük felismerte, hogy életének melyik területén kell különösképpen vigyáznia, nehogy visszasüllyedjen előbbi vétkeibe.

Ha meggondoljuk, hogy Pál ezeket Krisztus halála után jó két évtizeddel írta az akkor még igen fiatal keresztyénség egyik gyülekezetének, akkor talán csodálkozunk. Mert két évtized igen-igen röpke idő. Nincs összhang, teljes egyetértés, egység – a pusztán két évtizedes keresztyénség gyülekezeteiben sem. A gyülekezeti tagok és csoportok lényegtelen dolgok miatt különültek el egymástól és ítélkeztek egymás felett, miközben mindannyian vallották, hogy az Úr Krisztusnak élnek. Ezt látták jónak – talán naivan, vagy meggondolatlanul vagy pedig a ki nagyobb emberi gőg kísértésére. A maguk hitét vallották meg, de nem Isten dicsőségére, hanem sokkal inkább a maguk igazsága érdekében. És nem azt látták jónak, amit Jézus túlzó, jelképes beszéddel tanított: aki megbotránkoztat, annak jobb, ha nyakba kötött kővel veti magát vízbe.

Miként vallunk hitet, teszünk bizonyságot, nyilvánítunk véleményt a magunk meggyőződéséről? Mert ez a gőg és szeretetlenség megnyilvánulása is lehet. Személyes hitbeli meggyőződésünkkel is szakíthatunk.

Van közöttünk olyan, aki tartalom nélküli szokásnak tekinti református testvéreinek pénteki, vagy éppen nagypénteki böjtölését; s van, aki lenézi azt, aki a maga hitbeli meggyőződése miatt nem iszik szeszes italt. Valami túlzott, kegyes félelmet vagy éppen valami erőtlenséget lát mögötte. Sőt: „szektás” minősítéssel bélyegzi ezeket. Aki viszont tartózkodik a szeszes italtól, sértő magabiztossággal ítélkezik azok felett, akik nem tartózkodnak az alkoholtól: bűnnek tartja az italfogyasztást.

Csakhogy ezek a dolgok sem olyan egyszerűek, hogy tudniillik: inni mindig bűn, és az alkoholmentes élet az egyetlen helyes út. Mert a tartózkodás szektás színezetűvé is válhat. A szektás szakadozottság pedig seb Krisztus egyházának testén. Az italfogyasztás is lehet a szabadosság, hitetlenség, vagy már éppen a függőség jele is. A részegesek pedig nem öröklik Isten országát.

Pál apostol egy viszonylag egyszerű helyzetre nézve intett. Van egy nem teljesen homogén felfogású és életvitelű gyülekezet. Tagjaira viszont még érvényes, hogy komoly hitbeli meggyőződésből gyakorolják különféle szokásaikat. Más helyzet és régen rossz az, amikor a gyülekezetben már egyáltalán nem a Krisztusba vetett hit vezérli az egyéni cselekvést. Manapság pedig egyre gyakrabban találkozunk ilyesmivel. Itt annak az igehirdetésnek kell előnyt élveznie, amit az előbb is hallottunk: szánjátok Istennek életetek. Térjetek meg!

Az ige szerint arról van szó, hogy aki eszik, az Úrért eszik; és hálás Istennek, mert megértette, hogy Krisztus felszabadította őt, és ilyen szabadon szolgálhatja az Urat. (Ebben az esetben nem csak a pogány áldozatokból piacra került húsra kell gondolnunk, hanem az aszketikus életvitelre is, ami abban az időben igen „divatos” volt, pogány és zsidó körökben egyaránt.) Aki pedig nem eszik, ismét csak az ő Urának hálás. Reá tekint, és úgy érzi, hogy Krisztus ezt várja el tőle; és hálás, hogy így szolgálhat Istennek. Tehát: bármelyik csoportba tartoznánk, hálás öröm töltsön el azért, hogy immár részünk lett Krisztus megváltásában, és neki szolgálhatunk.

Legyünk hálásak és megelégedettek, ha úgy érezzük és azt értettük meg, hogy ez felel meg leginkább személyes hitünk megélésének. De a meggyőződésünk szerinti szokást gyakorolva ne felejtsük: mindez nem jogosít fel arra, hogy magunkat igazabbaknak, többeknek tartsuk.

Pál egyenesen bíztat, hogy ragaszkodjunk a hitbeli meggyőződésünkhöz, és ne kételkedjünk annak helyességében. Mert megelégedettek és boldogak csak akkor lehetünk – hitünkben is –, ha hitbeli meggyőződéseink mellett következetesen kitartunk. Önmagunk maradunk. És magyarázatot is fűz ehhez: ha meggyőződésünk és lelkiismeretünk ellen cselekszünk, úgy fogjuk érezni, hogy vétkezünk (22–23).

Mindenféleképpen az a lényeges, hogy mindent hálaadással és Istenért, Isten előtt tegyük. Ez sok mindent kivéd; a különféle kegyességmegélések közötti feszültségeket és szakadásokat is. Mindenki Isten előtt tisztázza a maga engedelmes életvitelének módját, és legyen teljesen meggyőződve a maga felfogásának helyessége felől. Aki például az ital kísértése miatt elbukott korábban, nyugodt lelkiismerettel kerülje az italt ezután is. Önmagára nézve teljesen helyes jár el. Isten is helyeselni fogja ezt. A maga hite szerinti életrendből viszont ne fabrikáljon általános szabályt.

Legyen mindenkor előttünk, hogy ezek a dolgok nem tartóznak a leglényegesebbek közé. Mert Isten országa lényegében nem az evésen vagy iváson múlik. Nem ezek építik Isten országát és a gyülekezeti közösséget, hanem az igazság, békesség és a Szentlélek általi öröm. Az igazság, vagyis az Isten szerinti viszonyulás a másik hívőhöz; a békesség, vagyis a botránkoztatások kerülése és a teljes gyülekezeti közösségre való igyekezet; és a hálaadó öröm, hogy mindnyájan engedelmeskedni tudunk Istennek. De meggyőződésünk vagy éppen szabadságunk semmiképpen sem jogosít fel arra, hogy megbotránkoztassunk másokat. Adott esetben lemondunk szabadságunkról is, arról is, hogy a hit tekintetében ez vagy az lényegtelen, mert ott ez az igaz és jogos magatartás, hogy ez által békesség – teljesebb közösség és öröm legyen.

Olyan sokat beszélünk belső szakadozottságainkról, lenézzük egymást és ítélkezünk egymás felett – egy egyházon, gyülekezeten belül. Ez – sajnos – inkább csak emberi kritériumokhoz, igazságokhoz vagy éppen önérzetekhez igazodnak. Amikor pedig különbözőségek miatt panaszkodunk és sóhajtozunk egymás ellen, régen nem arról beszélünk, hogy – közös hitalapunk szerint – Krisztus mindannyiunkért meghalt és feltámadt. Már nem is látjuk, hogy végső soron mindannyian az Úrért buzgólkodunk – így vagy úgy. Önmagunk igazságáért, kegyességünk igaz voltáért csatározunk egymással, holott Krisztusnak és egymásért kellene élnünk. Úgyhogy újból és újból oda kell szánnunk életünket Istennek, hogy neki éljünk – igazsággal, békességgel és a Szentlélek általi örömmel – azaz mindennapi feladatteljesítésben megélt egységre törekvéssel.