Új teremtés
Énekek: 348,1.3-4; 8,1.3-4-5; 414,1-2.4-5-6; 394,1-4; 313,1-4; 361,1.6.8
L.: 5Móz 6,1-25
T.: Ézs 65,16-25
Ha az új teremtés gondolatáról hallunk, szinte önkéntelenül az Apokalipszis könyvéből ismert megfogalmazást idézzük: „új ég, új Föld (föld), mennyei Jeruzsálem...”. Talán mindannyiunk lelke mélyén ott lappang a kérdés: vajon milyen lesz?
Egy kortárs izraeli zenészcsapat (volt köztük szövegíró, zeneszerző, rendező és előadóművész) feldolgozta a Teremtés könyvéből ismert „első teremtéstörténetet”, úgy, hogy kétszer beszéli el ugyanazt a történetsort, csak a második elbeszélés éppen másképp végződik:
Kezdetben Isten megteremtette az eget és a földet.
A föld pedig alaktalan volt és sivár; és sötétség honolt a mélység színe fölött…”
Az első napon Isten különbséget tett a sötétség és a világosság között,
És lett világosság!
A világban pedig fölragyogott az első napfényes reggel,
Nyomában pedig megérkezett a sötét éjszaka,
és lett este és lett reggel, egy nap.

A második napon megteremtette az égboltot:
A csodálatos és kék égboltot!
Az égboltot, amely a vizekből tört elő és fölemelkedett
és kiterjedt odafent a magasban.

A harmadik napon megalkotta a szárazföldet,
A völgyeket és a magas hegycsúcsokat…
Sok-sok fát ültetett, füvet és gyönyörű virágokat,
amelyek szépsége ünnep lehet minden szem számára…
És lett este és lett reggel, harmadik nap.

A negyedik napon megalkotta a Napot,
és a Holdat, amely az éjszakában ragyog,
és számtalan sok csillagot, amelyek közül mindenik egy-egy ragyogó jel,
és mindenik végighalad az ő pályáján,
és lett este és lett reggel: negyedik nap.

Az ötödik napon életet alkotott a vizekben:
kagylókat, halakat, krokodilokat …
Ugyanazon a napon madarak bontogatták szárnyukat az égen:
sasok, fecskék és galambok…

A hatodik napon megalkotta az szárazföldi állatokat:
szarvasok, farkasok és elefántok jöttek elő…
Ugyanezen a hatodik napon megszületett az ember az Ő képmására,
az Ő képmására és Nevének dicsőségére!
Lett este és lett reggel, hatodik nap…

És az ember leigázott minden teremtett állatot,
ekéjével a föld húsába mélyen beleszántott,
Az ember feltalálta a kereket,
Az ember hajójával vitorlázott a hullámzó tengeren!
Az ember saját szolgálatába állította a gőz erejét!
Az ember madárként fölrepült az égbe!
Az ember meghódította a magasban lévő csillagokat!
Az ember végső teremtménye: íme az atombomba!

„A föld pedig alaktalan és puszta volt, és sötétség honolt a mélység színe fölött…”

Az első napon Isten különbséget tett a sötétség és a világosság között,
És lett világosság!
A világban pedig fölragyogott az első napfényes reggel,
Nyomában pedig megérkezett a sötét éjszaka,
és lett este és lett reggel, egy nap.
A második napon megteremtette az égboltot:
A csodálatos és kék égboltot!
Az égboltot, amely a vizekből tört elő és fölemelkedett
és kiterjedt odafent a magasban.
A harmadik napon megjelent a szárazföld,
Amelyből magas fákat, füveket és virágokat sarjasztott,
És lett este és lett reggel, harmadik nap…
A negyedik napon megszülettek az ég csillagai,
Az ötödik napon elkezdődött az élet a vizek mélyén,
majd ugyanezen a napon madarak röpködtek az égbolton…
A hatodik napon pedig látta, hogy mindaz, amit alkotott, tökéletes,
abbahagyta a teremtést, és NEM teremtette meg az embert!

… és látta Isten, hogy jó…
Ilyen lenne az új teremtés? Egy ember nélküli világ? Hogy lehet ilyet mondani, amikor a Biblia arról beszél, hogy Isten új teremtésében az embernek is része van? Látnunk kell, hogy abban a szövegben, amelyet idéztem, egy művészi alkotással van dolgunk, és az „üzenete” sem teológiai jellegű – így kell hozzá közelítenünk. Csupán arra kívánja figyelmeztetni hallgatóságát, hogy ha az ember erkölcsi fejlődése, etikai hozzáállása ebbe az irányba tart, akkor tényleg: jobb a világnak az ember nélkül. Mindössze megállásra és elgondolkodásra kíván bírni, és ezekkel a drámai eszközökkel idézi emlékezetünkbe, hogy felelősek vagyunk Isten teremtett világáért – amelyet művelnünk és őriznünk kell.
Az Újszövetség eszkatológiai távlatokba helyezte az új teremtés gondolatát, és arról beszél, hogy új eget és új földet várunk, majd miután ennek a jelenlegi teremtett világnak az elemei recsegve ropogva megégnek, Isten mindent újjá teremt, és ebben az újáteremtett világban oly tökéletes boldogságban lesz részünk, amelyet szem nem látott, fül nem hallott, és emberi szív meg nem gondolhatott, és ebben fogjuk gyakorolni Istent mindörökké magasztaló papi és királyi hivatásunkat. Valószínűleg ez is beleférhet a szöveg teológiai és eszkatológiai értelmezésébe – ma azonban tekintsünk az elsődleges kontextusra, és annak alapján próbáljuk megfogalmazni a hozzánk szóló üzenetet.
A szövegkutatók azt mondják, hogy Ézsaiás könyvének 63-66. fejezetei az i.e. 4. század legvégén keletkezhettek. Ez a kor a Nagy Sándor halála utáni időszak, amikor Palesztina területe mintegy ütközőzóna volt a ptolemaidák és a szeleukidák hatalmi törekvései között – és hozzávetőlegesen húsz év leforgása alatt négy nagyobb háborút és számtalan kisebb csatát kellett elszenvedniük. Ez a hosszú és kimerítő háborúskodás, a Júda területén átvonuló seregek, illetve az ország területén megvívott csaták nagy veszteségeket és szenvedéseket okoztak a zsidó lakosságnak. Kr. e. 315-ben I. Ptolemaiosz Gáza környékén legyőzte az ellene támadó szeleukida csapatokat, majd Kr. e. 312-ben egészen Damaszkuszig nyomult előre. Hazafelé lerombolta Palesztina erődjeit, Jeruzsálemből, Júdából és Samáriából sok foglyot hurcolt magával, és Egyiptomban telepítette le őket. Pár év múlva, 302-ben Ptolemaiosz hadjáratot indít Palesztina ellen, elfoglalja Jeruzsálemet. Bár a későbbiekben a ptolemaidák kora viszonylag nyugodt időszaknak számít, a negyedik század legvégén az ország romokban hever. Újjá kell építeni. Az ország új urai cselekszenek is: új tartományok kialakításával újjászervezik az ország közigazgatását, régi városokat újjáépítenek – és mindezt hellenista szempontok szerint. Az újjáépített városok új nevet is kapnak: Szküthopolisz, Ptolemaisz, Szebászté, stb.
Továbbá a zsidóságnak számolnia kell valamivel, ami könnyen megbonthatja a belső egyensúlyt, és zátonyra sodorhatja Ezra, Nehemja és a Nagy Zsinagóga Férfiainak munkáját: a hellénizációval. Kelet, és ezen belül Izrael szomszédai ugyanis összességében örömmel fogadták ezt a kultúrát, s a lakosok úgy érezték, a hellénizmus által tudnak igazi világpolgárokká lenni. Ez az irányultság a zsidóságon belül is jelentkezett: Tóra-központúság helyét átveszi a hellenista kultúra bűvölete (I. Óniász – 320-300 között – főpap neve is jelzi a hellenista hatások jelenlétét a társadalomban), az országban együtt kell élniük a beköltöző idegenekkel, újra jelentkeznek a vegyesházasságok, amelyek ellen a Babilonból való hazatérés után oly elkeseredett küzdelem folyt – és közel másfél század múlva, a második század derekán vált nagyon élessé, és ismét véres háborúhoz vezetett.
Az ézsaiási hagyományba beépített szerző „prédikációja” egy közelgő végítéletet és igazságszolgáltatást láttat: eszerint az idegen népekre (ellenségre) és a hitehagyott zsidókra megérdemelt büntetésként pusztulás vár, míg az Istent tisztelő zsidók és a hozzájuk csatlakozni kívánó idegenek birtokba veszik a megtisztított országot, amelyet Isten ajándékoz nekik, és amelyben megszűnik a sírás és jajgatás, valamint az idő előtti, korai halál. A vallástörténészek szerint egy város megalapítása, vagy akár újjáépítése tulajdonképpen a teremtéstörténet megismétlése, emberi keretek között történő „újra megvalósítása”: ahogyan Isten megteremtette a makrokozmoszt, az ember ugyanúgy megteremti maga számára a mikrokozmoszt - ezért beszél a próféta arról az állapotról, amely az igazakra vár úgy, mint egy új teremtésről.
Ennek az újjáépített városnak (Jeruzsálemnek), és országnak más elvek mentén kell megszületnie, mint a hellenista módon épített városoknak… A bizonytalan és veszélyes jelenből a jövőbe tekintő próféta megfogalmaz néhány ilyen alapelvet, amelynek a város újjáteremtése során érvényesülnie kell. ezek megfogalmazáskor nem azt mondja el, hogy mit kell tennie „a népnek” (mint a Mózes idejében, a honfoglalásra való felkészüléskor), hanem azt hangsúlyozza, hogy milyen lesz az élet az újjáteremtett városban, és ebből vissza lehet következtetni arra is, hogy a város jövendőbeli lakóinak milyen magatartást kell tanúsítaniuk:
 kitartó és hűséges ragaszkodás az hűséges és megbízható Istenhez: aki esküszik, a hűséges Istenre esküdjön, és akik maguknak vagy másoknak áldást kívánnak, a hűséges Istenre hivatkozva tegyék – aki a régi nyomorúságnak még az emlékét is eltörli;
 az Isten szerint újjáteremtett város alaphangja a vigasság és az öröm – és a Teremtő maga is örül az újjáteremtett városnak;
 hosszú és teljes életet ígér a város lakóinak;
 a város lakói élvezhetik kezük munkájának gyümölcsét;
 Isten még a kérés kimondása előtt meghallgatja a város lakóinak kérését;
 hiszen a városban biztonság lesz – ezt fejezi a farkas és bárány, illetve az oroszlán és az ökör „együtt legelészését” megjelenítő kép.
 Az erőszak idegen lesz ettől az új várostól – nem lesz ártás és pusztítás, mert ez az Úr szentségének a helye.
Adott tehát egy háborúk dúlta ország, és adott néhány alapelv, amelyek mentén az újjáépítésnek kell történnie. Az újjáteremtett város képének felvázolásával a próféta új élthelyzetre készíti fel hallgatóit: a legfontosabb követelmény az Isten iránti tisztelet és hűség – ezért nevezi így az új város lakóit: szolgáim és választottjaim. A megelőző korszaktól eltérően a város lakói nem törekedhetnek az elszigetelődésre és „bezárkózásra a nemzeti hagyományba”, az újjáépítés nem kezdődhet a Nagy Sándor óta folyamatosan beköltöző idegenek kiűzésével – nyitniuk kell a velük lakó idegenek felé, hiszen Isten „tervében” nekik is megvan a helyük és szerepük, Istennek közöttük is van népe. Az új város lakói tehát két különböző háttérből vérségi entitásból válnak Isten egyetlen népévé, mivel az Isten iránti közös tisztelet lerontotta a közöttük lévő válaszfalat. Mintha arra akarná tanítani hallgatóit és olvasóit, hogy a megváltozott politikai és kulturális helyzetben is van lehetőség Isten szolgálatára, ezt kell megtalálni és ezt kell kamatoztatni. Ennek eredménye lesz a diaszpórában lévő görög nyelvű zsidó közösségek megerősödése, így születik meg a Szentírás a görögök számára is érthető nyelven, és úgy néz ki, hogy a zsidóságnak hosszú harcok és tusakodások árán meg kellene tanulnia, hogy a hellenista kultúrából, világnézetből mi az, ami hozzájárulhat identitása és kegyessége megerősödéséhez.
Mit üzen számunkra az „új teremtés” ilyetén való bemutatása? Rendkívüli ütemben változó világban élünk, amelyben politikai struktúrák, kulturális és világnézeti irányzatok váltják egymást, az sem állandó, hogy mi tekinthető bűnnek vagy erénynek, és sokszor úgy tűnik: az éppen aktuális „trend” szöges ellentétben áll azzal az értékrenddel, amelyet Isten Igéjéből tanultunk, és szüntelenül megkísérli romba dönteni biztonságosnak hitt külső és belső világunkat. Nekünk a változó körülmények ellenére ragaszkodnunk kell a hűséges és megbízható Istenhez, és másodjára, harmadjára, de ki tudja hányadjára is úgy kell újraszerveznünk és -terveznünk, újjáépítenünk, újjáteremtenünk a magunk kis világát – az Ige analógiájával élve a magunk Jeruzsálemét –, hogy abban a mérce Isten akarata legyen viszont ugyanakkor megőrizzük a nyitottságot, hogy Pál szavai szerint mindent megvizsgálhassunk, ami pedig jó, azt megtarthassuk, hogy hitünk növekedésére, kegyességünk erősödésére szolgálhasson… És ugyanez marad a mérce, ha netalán olyan helyre állít minket az Isten, hogy a kisebb, vagy nagyobb közösség javát kell szolgálnunk: azon kell munkálkodnunk, hogy nemtől, rangtól, származástól függetlenül mindenki számára elérhető legyen az Istennek végzett szolgálat lehetősége. Isten olyan világot teremtett, amelyben az embernek helye és feladata van: olyan világot akar látni, amelyben az emberi élet megnyilvánulásai napról napra egyre jobban az Ő dicsőségévé válnak, olyan világot, amelyben az általunk „művelt és őrzött föld” az Ő dicsőségének a helyszíne.
Nagy valószínűséggel nem kell várost alapítanunk, vagy esetleg újraépítenünk – életünket azonban és közösségi életünket állandóan újra kell terveznünk és napról napra hozzá kell igazítanunk Isten akaratához; ez az az új teremtés, amelynek folyamatosan meg kell történnie életünkben, hogy Alexandriai Kelemen szavaival élve ne csak képmásai legyünk Istennek, hanem képmás-mivoltunkban legyen nyilvánvalóvá a hasonlóság is. Arra kell törekednünk, hogy a „bennünk eltemetett isten-arc” egyre tisztábban láthatóvá váljék, és embertársainknak is, akik legyenek bár konzervatívak, modernek vagy posztmodernek, zsidók vagy hellének, szolgák vagy szabadok, férfiak és nők, de akik mégiscsak „olyanok, mint mi”, azaz Istennek ugyanúgy képmásai, mint mi, ebben kell segítségére lennünk. Ebben a szolgálatban a támpont és az erőforrás a tegnap, ma és mindörökké ugyanaz maradó Jézus Krisztus, akiben – az Efézusi levél szavai szerint – le kell vetkeznünk „a régi élet szerint való óembert” a maga csalárd kívánságaival együtt, és megújult gondolkodásmóddal fel kell öltöznünk az új embert, „aki Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben”. Ő az ugyanis, aki eggyé tette a két nemzetséget, a közel lévőket és a távolvalókat egyaránt, miután lebontotta a közöttük lévő válaszfalat és megszüntette az ellenségeskedést, és akiben Isten végül az idők teljességében „egybeszerkeszt mindeneket”, amik a mennyben, és amik a földön vannak.
Úgy kell rá figyelnünk és ragaszkodnunk ahhoz, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz, hogy életünk minden napján valósággá válhassanak érettünk mondott imádságának szavai: „nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem őrizd meg őket a gonosztól”. Ámen!

A prédikáció első felében idézett zenemű meghallgatható: https://www.youtube.com/watch?v=gRGB2bj9g7s