A mai prédikáció alapigéjében szenvedésről van szó. Előzőleg is erről volt szó és emiatt úgy érezhetjük, hogy túlbeszéljük ezt a dolgot. Amiatt is, hogy a hit miatti szenvedés nem érint miket közvetlenül. Minket nem üldöznek vagy zaklatnak hitünk miatt úgy, ahogyan azt egykor az őskeresztyénekkel tették a Római Birodalomban, vagy ahogy ma hittestvéreinkkel teszik például Észak-Koreában vagy Afrika különböző részein. Hála Istenek – tesszük hoz-zá, mert ő távol tartja – legalábbis egyelőre – tőlünk az ilyen jellegű szenvedést.
De az a szenvedés, amelyről az alapige beszél, nagyon közel kerülhet hozzánk. A szenvedés, amit az okoz, hogy egykori barátaink, távolabbi vagy közelebbi rokonaink szidalmaznak és közben keresztül néznek rajtunk azért, mert elpártoltunk tőlük. Felismertük ugyanis, hogy közös életvitelünk nem egyezik Isten akaratával. Ők úgy élik meg ezt, hogy cserben hagytuk őket, illetve, hogy magunkat többre tartjuk náluk és emiatt bántanak minket.
Én közelről ismerem ezt a szenvedést. Kénytelen voltam kimaradni baráti társaságomból, a hajnalig tartó bálokból, amelyek mámoros rekedt éneklésekkel értek véget, és a kétes mozizásból, amikor az Úr elkezdett engem tizennégy-tizenötévesen maga felé terelgetni. A barátaim néha éppen kint voltak a kultúrotthon előtt, amikor mentem haza egy-egy bibliaóráról, megvetéssel néztek rám és gúnyos, csípős megjegyzéseket tettek. Nagyon fájt, hogy bántanak azok, akik egykor kedveltek, illetve, hogy azért bántottak, amit sokkal jobbnak tartottam a züllésnél.
Tudom, hogy ez az én történetem, egy fiatal története egy falusi szubkultúrában. Azt is tudom, hogy kevesen tudnak azonosulni vele, mert nem éltek meg hasonló erkölcsi mélységeket, vagy mert más kulturális környezetből jönnek. Nem csak velem tudnak nehezen azonosulni, de az igeszakaszban megszólított emberekkel is, akiket hitük miatt gúnyoltak. Hiszen ismeretlen számukra a féktelenség, a kicsapongás, az ivászat, a dorbézolás. És idegen a törés tapasztalata vagy már a gondolata is, amely az életet egy korábbi, hit nélküli, és egy aktuális, hitben zajló életszakaszra osztja. Nekem nem idegen sem a kárhoztatott életmód, sem a törés.
De hogy vigyem közel ma Isten igéjének fő üzenetét, tudniillik, hogy öleljük magunkhoz ezt a szenvedést, mert az igazolja, hogy felhagytunk a helytelen életmóddal és jó helyen vagyunk, ha sokatok számára ismeretlen ez a szenvedés? És hogy beszéljek Krisztus szenvedéséről úgy, hogy az lelkesítsen e szenvedés felkarolására? Hogy kapcsoljam össze a szenvedésünket a Krisztus szenvedésével, ha nincs mit összekapcsolni?
Miközben viaskodtam ezekkel a kérdésekkel rájöttem, hogy a szenvedés mögé kell mennem. A töréshez, illetve annak szükségességéhez. Rájöttem, hogy az igeszakaszban található szembeállítás – ne emberi vágyak, hanem Isten akarata szerint éljétek hátralévő életeteket – most is választás elé állít. Mindenkit közűlünk. Azokat is, akik nem mentek át az enyémhez és az igeszakasz olvasóihoz hasonló drámai mélységeken, nem éltek meg az életet két részre osztó radikális változásokat. Éspedig azért, mert megfertőzött minket a világ és ezzel elidegenített az Úrtól.
Mi között kell választanunk?
I. Egyfelől aközött az életmód között, amely vágyainkhoz és a társadalom elvárásaihoz igazodik.
Milyen vágyakhoz és elvárásokhoz?
Az igeszakaszban leírt rút vétkek az egykori római és görög társadalom bűnlistáiról származnak. Ezek a listák az adott kor és társadalom életének, kultúrájának erkölcstelen megnyilvánulásai tükrözik. Mint ahogy az én életem megnyilvánulásai is egy bizonyos kor – az 1970-es és 80-as évek – és egy falusi szubkultúra megnyilvánulásai voltak. A marosvásárhelyi osztálytársaim másképp csinálták. Ők éjszakai bulikban szeretkezést imitáló zeneszámokra táncoltak. A mai bulizásnak is megvan a maga sajátos formája. És feltételezem, hogy tíz év múlva másképp fog kinézni egy parti. Ugyanis a mértéktelen alkoholfogyasztás, a füvezés, az erotikus szenvedély, a transzhoz segítő zene és tánc csupán megnyilvánulásai sokkal mélyebb, alapvetőbb hajtóerőknek, amelyek mozgatnak minket. Az igeszakaszban három ilyen impulzust fedeztem fel.
Mielőtt felsorolom őket, utalok az eredetükre: az igeszakasz emberi kívánságoknak nevezi őket, amelyek belülről fakadnak, illetve a népek akaratának, amelyek kívülről jönnek. Az életet meghatározó indíttatások belőlünk törnek fel és a társadalomból törnek ránk. Önmagunk és a társadalom meghatározottságában élünk.
Az egyik ilyen hajtóerő az a vágy, hogy szenvedélyesen felkaroljuk és teljesen kiéljük az élvezeteket, amelyeket a belülről jövő kívánságaink és a kívülről jövő csábítások hoznak elénk. E hajtóerő arra indít, hogy tudatosan és teljesen elvessük az önkontrolt, az önmérséklést, önkorlátozást és az uralkodást önmagunk felett. Megtagadjuk az önmegtagadást. Ezt jelzi az igeszakaszban a kicsapongás képe. Én nem találgatom, hogy ez ma nálatok miben mutatkozik meg. Abban reménykedem, hogy Szentlélek Isten rávezet titeket ezekre.
A másik impulzus a határok felfeszítése és átlépése. A részegeskedésben, a dorbézolásan és a tivornyázásban. Ugyanis az ezeket jelző görög szavak alapjelentése semleges: eredetileg olyan civilizált összejöveteleket jelöltek, amelyeken bort és ételt szolgálnak fel. Csakhogy a résztvevők nem tudnak betelni sem az itallal, sem az étellel és az összejövetelek részegeskedéssé, dorbézolássá és tivornyázássá lesznek. Ez a posztmodern filozófia „anything goes” szemléletének ókori megnyilvánulása. Megvannak az aktuális és személyes megnyilvánulások is. Itt is Isten Lelkét kérem , hogy fedje fel azt, ahogyan a határátlépés megnyilvánul a ti életetekben.
A harmadik mozgatórugó a mámor, a pörgés, a hajszolás. Az igeszakaszban rohanásról és kicsapongásról, züllöttségről van szó. A mögöttük álló görög szavak az erős sodrást, a féktelen pazarlást jelzi. Reménykedem, hogy az Ő jelenlétében rátaláltok a saját adrenalin-szükségleteitekre, talán függőégetekre.
Az életet ki kell élvezni, az élettel nem lehet betelni és kell az adrenalin. Ebben az életmódban nincs megállás, nincs önreflexió, nincs számadás. Nem lehet megnyugodni, nem lehet átgondolni dolgokat, értékelni a tetteinket. Dönthetünk emellett a belülről és kívülről meghatározott élet mellett, hiszen folyamatosan kínálja magát. Jeremiás próféta is emellett döntött, vagy akart dönteni, amikor ki akart szabadulni az elszigeteltségből.
De dönthetünk ellene is úgy, hogy megpróbáljuk feltartóztatni az áradást, megállítani a hömpölygést. Erre utal az igeszakasz az „elszakad / megszűnik a bűntől” kifejezése, ami valójában ezt jelenti: felhagy a vétkezéssel. Nem a fékeveszett élet megnyilvánulásaival, tüneteivel számol le, hanem annak mozgatóerőit tartóztatja fel. Az Úr ebben segítette Jeremiást prófétát, amikor eltérítette a néptől és visszatérítette magához.
II. A másik választási lehetőségünk az Isten akarata szerint élet. Ennek forrása nem bent és kint, hanem fent van. Ez másfajta meghatározottság. Ennek az életnek nem különböző irányból jövő és különböző irányba húzó mozgatórugói vannak, hanem terve és célja van. Nem az ötletszerűség és a szeszélyesség, hanem az átláthatóság és az irányultság jellemzi. Isten akarata nem erkölcslistákon található, nem betartandó szabályokban nyilvánul meg, hanem vezettetésben. Az Isten akaratához igazodó élet valódi ellentéte a kontroll és határok nélküli, viharosan szenvedélyes életnek.
Mindenekelőtt azért, mert az Isten, akinek akaratához igazodunk, megfontolt Istent. Készen áll arra, hogy ítéljen élőket és holtakat. Készenléte figyelést és fegyelmezettséget jelent, amely az impulzivitás ellentéte.
A megfontolt, főleg az ítélkezésében megfontolt Istenhez igazodva viszonyulni tudunk a minket ért igazságtalansághoz. Az egyéni bosszú és igazságérvényesítés helyett az ítéletre kész Úrra bízzuk azt. Az Úr visszajövetele, mint ítélet elég nekünk helyesen hordozni a minket ért jogtalanságot. Az eszkatológia nem csak az eljövendő életünkre nézve jelentős, hanem evilági konfliktusainkra is.
Az Isten akaratához, vezetéséhez igazodva lehetőségünk van arra is, hogy érzékeljük és értékeljük az időt. Az eltelt idő és a még hátramarad életidő annak kifejezése, hogy nem az idő sodrásában, hanem az idő Urával élünk. Az Úr nélkül eltöltött időt veszteségnek, a még hátra maradt korlátozott időt lehetőségnek látjuk. Vezetett emberekként képesek vagyunk számadásra és felelősségvállalásra.
Az Isten akaratához idomulva, abba beleilleszkedve képesek leszünk arra is, hogy mélyebben átgondoljuk az Úrral kapcsolatos dolgokat. Az igeszakasz utolsó, nehezen érthető verse erről tesz bizonyságot. A kijelentés, hogy Isten készen áll ítélni élőket és holtakat, felvetette a kérdést, hogy hogyan lehet ez az ítélet igazságos a holtakkal szemben, ha nekik nem volt lehetőségük válaszolni az evangéliumra. A 6. vers választ ad erre: Jézus hirdette az evangéliumot a halottak birodalmában, így mindenkinek volt lehetősége válaszolni arra. Az Úr munkálkodásával kapcsolatos keresésünk, illetve annak átgondolása éretté teszi a hitünket, kiforrottá a teológiai látásunkat. A teológiai ismeretek megszerzése és az azzal való elszámolás a vizsgaidőszakban ezt szolgálja voltaképpen. Nagy kincs ez, amikor el kell igazodni az életben hívő emberekként, illetve amikor el kell igazítani elbizonytalanodott embereket Isten szolgáiként.
Ha e második lehetőség mellett döntünk, az nem marad észrevétlen. A cél felé haladó élet kihívás a véletlenszerűen zajló életnek, az Isten akarata által határok közé rendelt élet kihívás a határtalanságnak, a reflexív jelenlét kihívás az együttfutásnak, az érett és alapos hitbeli látás kihívás a felületnek.
Meggyőződésem, hogy az Isten akaratához igazodó élet meghökkenti a másik tábort és többé kevésbé heves, esetleg ellenséges, becsmérlő viszonyulást vált ki. A szenvedés, amit a szidalmazás vált ki bennünk tanúsítja, hogy jó oldalon állunk, jó helyen vagyunk. Ezt a szenvedést öleljük ma magunkhoz a Krisztus szenvedésével együtt és tartjuk nagy becsben, mert nélkülözhetetlen őrszemünk.