TANÚSÁGTÉTEL
-egyházi beszéd az ökumenikus imahéten, a kolozsvári evangélikus templomban-
Text: Lk 24,41- „Van-e valami ennivalótok?”

Kedves Testvéreim, megilletődve állok meg ősi templomotokban, amely gyermekkoromban sokszor volt számomra Isten dicsőítésének szent helye. Képzeletemben mindig Reményik Sándorhoz kötöttem, s gyakran szavalgattam, hogy „E templom s iskola között/ Futkostam én is egykoron,/ S hűtöttem a templom falán/ Kigyulladt gyermek-homlokom”. Teológus korunkban tudtuk: ha jó prédikációt akarunk hallani, akkor vasárnaponként hallgassuk meg Kiss Béla bácsit, ha meg a zene szárnyain szeretnénk Istenhez közelebb kerülni, akkor Kovács László Attila orgonamuzsikájáért érdemes ebbe a templomba jönni! Tudom, hogy ez a hagyomány tovább folytatódik, hiszen Adorjáni Dezső püspök urat vendégszónokként hallgathattam Torockószentgyörgyön, ismerem a tehetséges evangélikus teológusokat és segédlelkészeket, és hallottam Horváth Zoltán orgonaművészt is Bach- ot játszani. De engedjetek meg egy személyesebb vallomást is: az erdélyi evangélikus lelkiség számomra az oltszakadáti gyökerű, áldott emlékezetű Nagyapám, és ezt az örökséget hűen ápoló Édesapám révén vált vonzóvá, akik e gyülekezetben felügyelőkként, gondnokokként tevékenykedtek/tevékenykednek.

A mai alkalommal, az egyetemes imahétre a skót egyházak által javasolt, és a különböző keresztény felekezetek által elfogadott téma: az emmausi tanítványok története alapján szeretnék a tanítványság mibenlétéről, illetve a Jézusról való naponkénti tanúságtétel egyik vetületéről, a vendégszerető befogadásról beszélni.

A történet szerint, a tanítványok közül ketten (Kleopás és Simon), a Jeruzsálemtől 11 km-re fekvő Emmaus felé indultak, és éppen azokról az eseményekről beszélgettek, amelyek Jézussal történtek, amikor a Mester melléjük szegődött. Arról érdeklődött, hogy miről beszélgetnek olyan élénken? A két tanítvány, akik nem ismerték fel őt, megütközve mondták, hogy talán ő lehet az egyetlen ember, aki nem tudja, hogy mi történt Jeruzsálemben, majd részletesen elmesélték az elfogatás, a keresztre feszítés, sőt még az üres sír történetét is. Ezt hallván, Jézus balgáknak nevezte őket, és emlékeztette őket arra, ami az Írásokban a Messiásról megjövendöltetett. Amikor megérkeztek Emmausba, a két tanítvány vacsorára hívta a titokzatos „idegent”, aki, amikor az asztalhoz telepedett, kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, és nekik átnyújtotta. A két tanítvány ekkor ismerte fel Jézust, aki ezután eltűnt szemük elől. A tanítványok visszatértek Jeruzsálembe, hogy a többieknek elmeséljék a történteket. Jézus ott is megjelent a tanítványok között, akik tőle megrettentek. „Békesség nektek!”- kel köszönt nekik arra kérte őket, hogy tapintásukkal bizonyosodjanak meg arról, hogy valóságban ott van közöttük, majd emlékeztette őket nekik mondott szavaira, melyek szerint be kell teljesednie mindannak, „ami meg van írva” róla a Mózes törvényében, a próféták könyvében és a zsoltárokban szenvedéséről és feltámadásáról. Mondanivalóját így fejezte be: „Ti vagytok erre a tanúk!”

Lélektanilag tökéletesen érthető a tanítványok zavartsága. A nagypénteki események nyomán erőt vett rajtuk egy olyan „lelki zsibbadtság”, amelynek következtében nem emlékeztek sem Jézus szavaira, sem az ószövetségi messiási jövendölésekre. A két tanítvány lelkiállapotát nagyon érzékletesen rajzolja meg az evangélista: nagyon emberi az, ahogyan elmondják a Jézussal kapcsolatos reményeiket, majd megszólaltatják keserves csalódásukat, amíg a hozzájuk szegődő Jézus kemény szavai „föl nem nyitják szemüket a látásra”! És az is szép, hogy kell a kenyér megtörésének a jelenete ahhoz, hogy felismerjék: Jézus jelent meg nekik! És kell a többi tanítványnak is az emlékeztető szó, hogy megtörténjék az a bizonyságtétel, amely Jézus ajkáról hangzik el, és amely ebben a mondatban csúcsosodik ki: „Ti vagytok erre a tanúk!”

Úgy tűnik, hogy az evangélista számára fontos, hogy Jézus még egyszer bizonyságot tegyen arról, hogy ő a Messiás, és ezért szükség a tanítványokban tudatosítania, hogy ők olyan kincsek birtokosai, amelyeket nem szabad veszni hagyni! Tudatosítani akarta, hogy ők azok a tanítványok, akiknek az örökséget tovább kell vinni, ők azok a tanúk, akiknek a tanítványság jutott életfeladatul! És mindezt azzal tetőzi, hogy (a 49. versben) a figyelmet a majdan bekövetkező csodálatos eseményre, a Szentlélek kitöltetésére irányítja, amely a tanítványságot, a tanúságot isteni, cselekvő erővel ruházta fel.

Számunkra a történet egyértelműen az őskeresztény idők óta máig ható, inspiráló példázat arról, hogy miként tesz Jézus mellettünk tanúbizonyságot naponta, hogyan lehet felismerni az úton mellénk csatlakozó „idegenben” Jézust, illetve hogyan kell igazi tanítványokként felismerni minden emberben Isten gyermekét. Az emmausi út metaforikusan a tanítványságra eszmélés útja lesz, azáltal, hogy a történetben felismerjük a tanítványság/tanúság egy-egy vetületét. Eszerint, tanítványok lehetünk az „élet ünneplésével”, „történetek elmondásával”, a „tanítványság tudatosítása által”, az „ajándékba kapott hit ünneplésével”, „a szenvedésben”, „a Szentíráshoz való hűséggel”, valamint tanítványok/tanúk lehetünk „a remény és a bizalom útján” (lásd az imahét naponkénti tematikáját!)

Van az emmausi történetnek egy jelentéktelennek tűnő mozzanata, amely azonban különös fontosságot nyer: Amikor Jézus másodszor jelent meg a tanítványok között, akkor, amikor „még mindig nem mertek hinni örömükben”, mondhatni váratlanul azt kérdezi tőlük: „Van-e itt valami ennivalótok?”. A leírás szerint, a tanítványok meglepődnek, de adnak neki „egy darab sült halat”, amit ő, „a szemük láttára” megevett. A jelenet az ApCsel 10,41 fényében válik jelentőssé, amelyben Péter Kornéliusz házában azt mondja: (Megjelent), „de nem az egész népnek, hanem csak azoknak a tanúknak, akiket előre kiválasztott erre az Isten: minekünk, akik együtt ettünk és ittunk vele, miután feltámadt a halálból”.

A történet nagyon is „jézusi”: megtörténik az, amire már sokszor volt példa: azáltal, hogy Jézus odatelepedik a tanítványai közé közös étkezésre, hirtelen „szerepcsere” történik: a vendég Gazdává, a vendéglátók pedig vendéggé lesznek. Ezt történt Zákeus házában, ezt történt Mária és Márta otthonában, és valahányszor Jézus vendégként érkezett egy hajlékba.
A történetben a tanítványok befogadták Jézust, vendégszeretetükkel bizonyságot tettek Jézusról, aki a maga nemében szintén bizonyságot tett róluk, azáltal, hogy tanúknak nevezte őket.

Kedves Testvéreim! A mai ember számára az emmausi történet a tanítvánnyá levés példázata, amelyben az iménti jelenet fontos üzenettel bír: a vendégszerető befogadás a tanítványság egyik jele, mely által Jézusról bizonyságot lehet tenni!

Elvileg olyan vallásos közösségek vagyunk, amelyekben olyan emberek munkálkodnak, akik az Isten – és emberszolgálatra szegődtek el. Egyházakba, egyházközségekbe tömörülve, próbálunk „részt venni az evangélium ügyében”. Jobbára vasárnaponként istentiszteleteket tartunk, a hétköznapokban pásztorolunk és tanítunk, egyháztársadalmi szervezeteket hozunk létre, egyleteket, szövetségeket, kulturális műhelyeket működtetünk. Ha „belülről” nézzük magunkat, sokszor úgy tűnik, hogy eredményes munkát végzünk, és van, amivel büszkélkednünk.
De ha kívülről szemléli valaki munkánkat, akkor időnként megszólal a kritika hangja is: belterjes közösségek vagyunk; a hagyomány és a szokás tart össze; istentiszteleteinken kódolt nyelvezetet használunk; hétköznap zárva vannak templomaink; nem vagyunk nyitottak a világ felé; az idegenekkel szemben elutasítóak vagyunk, a vendégszeretetünket nem terjesztjük ki mindenki felé…-- És valljuk be: van benne igazság!

Pedig a keresztény egyházak feladatát már régóta ismerjük: Isten ünneplése az istentisztelet keretében („liturgia”), bizonyságtétel Istenről és Jézusról a mindennapokban („martüria”), közösségteremtés Istennel és felebarátainkkal („koinónia”), illetve a világ felé megnyilvánuló szeretetszolgálat („diakónia”). Tudjuk, hogy ahol ezek tartósan jelen vannak, ott valódi keresztény közösségről, egyházról beszélhetünk. Éppen ezért, időnként minden keresztény közösségnek meg kell kérdeznie önmagától: hogy is állunk ezzel?

A történetben az áll, hogy Jézus megkérdezi a tanítványokat: „van-e itt valami ennivalótok?”, és a tanítványok egy darab sült halat adnak neki. Testi táplálékot nyújtanak át (tehát megtörténik a diakónia), és ez alapot teremt a beszélgetéshez, amelyben közösség jön létre (koinónia), majd elhangzik a bizonyságtétel Jézus részéről, amely felruházza a tanítványokat a tanúság feladatával (martüria). És ők, a Szentlélek kitöltetése után, Isten dicsőítésévé (liturgia) formálják a tanítványságot.

A történet fényében megvizsgálhatjuk magunkat. Mert naponta megkérdezi tőlünk a világ, a szó szoros és képletes értelmében is, hogy „van-e valami ennivalótok?” A kérdést nem lehet megkerülni, erre nekünk naponta választ kell adni! Sokszor testi táplálékot kell adnunk, mert egyre több az éhes ember. De sokszor lelki és szellemi táplálékot kell nyújtani a hozzánk betérő „idegennek”. Ezért nem mindegy, hogy templomainkban ihletett-e a prédikáció, szépen szól-e az orgona, pontos időben húzza-e a delet a harangozó, nyílt-e a hívek tekintete, érződik-e a közösségben a szeretet, és tárva-nyitva-e a szívünk a betérők előtt?
Nekünk naponta kell bizonyságot tennünk Jézusról és tanítványi mivoltunkról, azáltal, hogy felebaráti szeretettel viszonyulunk mindazokhoz, akik a „van-e itt valami ennivalótok?”- kérdéssel betérnek gyülekezeteinkbe. Úgy, hogy vendégszeretetünk láttán, a mindenkori „idegen”, Jézussal együtt mondja: ”Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám”(Mt 25,35-36). És talán a mikor? kérdésünkre, Jézus – bizonyságtevően!- így válaszol: „Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.”(Mt 25,40)

Ezzel akár be is fejezhetném mondandómat, de motoszkál bennem a kérdés: melyik közösségben fog megmaradni „az idegen”?

Valószínűleg ott, ahol a legjobban fogadják! Ahol enni adunk neki, ahol lelkigondozzuk, ahol szellemi kincsekkel gazdagítjuk, ahol szeretetközösséget tapasztal, ahol vendégszeretetünkkel bizonyságot teszünk arról, hogy Jézus tanítványai vagyunk.

A Károli Gáspár- fordította Bibliában a „Van-e itt valami ennivalótok?”- kérdésre, a teljes válasz így hangzik: „Erre adtak neki egy darab sült halat, és valami lépesmézet.”Meggyőződésem, hogy aki ezt a „lépesmézet”, ezt az „ínyencséget”, ezt a „szellemi csemegét”, a „valami pluszt” tudja a betérő „idegennek” biztosítani, az kapja azt az isteni feladatot, hogy a betérőnek gondját viselje!

Isten áldja meg egyházainkat és egyházközségeinket, és ihlessen bennünket arra, hogy befogadó közösségekként tudjunk tanítványi mivoltunkról naponként bizonyságot tenni! Nyissuk meg templomainkat az emberek előtt, tárjuk ki szívünket, kovácsoljunk olyan gyülekezeti közösségeket, ahová az élet viharaiban megfáradt vándorok bármikor szívesen betérnek, mert tudják, hogy ott testi-, lelki- és szellemi táplálékot fognak kapni, Jézusról a befogadó vendégszeretet által bizonyságot tevő emberektől!
Ámen.