Prófétai ima:
Atya, Fiú, Szentlélek Istenünk! Hálával vonul eléd néped, magasztalást szólni jön fel sereged. Mennyei udvarod soraiban hátul mi is megállunk, hogy imádjunk téged, hódolatunkat és köszönetünket elmondjuk neked. Köszönjük, hogy a múlt héten is megtartottad életünket, napjainkhoz újabbakat adtál, reggel melegen kelt a fény, este csendesen jött a sötét, és te mindenikben egészen ott voltál. Most itt állhatunk gyermekeidként, hogy valamit elmondjunk neked, ami foglalkoztat, bánt, zavar bennünket, de azt is elújságoljuk neked, hogy minek örülünk, hány sekellel gyarapodott a ránk bízott tálentum, hol esett jól leginkább áldásod. Mert minden jó, ami velünk esik, az áldás, és csak tőled jön, mint kútfőtől.

Most hozzád közelítünk háború és háborúság világából, a halál és halandóság árnyékából, a bűn és a bűnösök társaságából, hogy te békét, életet és feloldozást adj. Íme, már szóltad is kegyelmedet. És olyan jó is lenne, ha ebből az evangéliumból valami velünk is jöhetne oda túl, ahol ropognak a fegyverek, csikorognak a fogak, egymásnak feszülnek emberek és érdekek. Mert ha arról van szó, mi sem tudunk kétszer megbocsátani, nemhogy hetvenszer hétszer. Akárhány évesek is vagyunk még mindig elsőosztályban járjuk iskoládat, és ezredjére is megbukunk szeretetből, testvéri indulatból, türelemből és alázatból. Óh Istenünk, tedd, hogy ezen az alkalommal egy kicsit olyanokká legyünk, mint kegyelmed, hogy hálából tényleg jobb legyen az ember, az, aminek te szántad hajdanában: a te munkásod és egymásnak társa.

Ebben sok minden akadályoz, és nem is minden a mi hibánk. Mert tudod, Urunk, a napok tényleg gonoszok, és „jó erkölcsöt megrontanak gonosz társaságok”. Keljen hát fel nekünk a te napod, az igazság fényes napja, és te légy társul nekünk. Taníts minket megtenni akaratodat, tégy bölcsekké megérteni szándékodat, és tégy erőssé ellenállni a kísértésben. Igéd mutasson utat nekünk, hogy különbséget tudjunk tenni a jobb és balkezünk között. Küldd el Szentlelkedet, hogy átszellőzzön az életünk, és az örökélet illatát árassza oltárodon. Csüggedünk, bátorítsd. Betegek vagyunk, gyógyíts. Aggódunk, áraszd ki nyugalmadat. Tétovázunk, tégy tettrekésszé. Tégy gyermekeiddé ma is, és nevelj minket egyességre, az evangélium tiszta tudományára, ismereted mély titkára, mely több mint tudás, mert hit és bizodalom.

Fogadd szívesen istentiszteletünket, nyerje el tetszésed énekünk, hallgasd meg imánkat. Hálával áldozunk neked, ajkunk hódolatot szól feléd, hogy Krisztus érdemét nekünk tulajdonítod. Az ő nevében kérünk. Ámen

Igehirdetés:
„Boldogan éltek, amíg meg nem haltak”. Hallhatjuk nagyon sok népmesénk végén, és örömmel nyugtázzuk, hogy a legkisebb fiú kiállta a három próbát, legyőzte a sárkányt, övé lett a fele királyság a királykisasszony kezével együtt. Jó ebbe a világba elbarangolni, és arról hallani, hogy a jó, a becsület, a szorgalom, az őszinteség végeredményben mindig győz. Arról azonban már nem szól a fáma, hogy mi lesz ezután. Mi lesz, mikor a három próba után jönnek a hétköznapi kihívások, ki fogja elásni az oszladozó sárkány becstelen nagy testét, mi lesz, ha szárazság és éhség tör ki a fele királyságban, nem beszélve arról, ha a királykisasszony a második gyermek után kócos, kialvatlan és ideges. Erre nem készítenek fel a mesék bennünket, pedig a valóság ott kezdődik, ahol a mesék véget érnek. A most felolvasott ige pedig pont egy ilyen happy end utáni eseménysorozatot vázol fel. Az előzőekben Illés ott állt diadalmasan a Kármel csúcsán, fényes győzelmet aratott a Baál papok felett, megépítette az Úr oltárát, és a nép egy ajakkal kiáltott fel, az Úr az Isten. Most Isten buzgó embere az életéért fut, étlen vándorol, a porban csúszik, a pusztában és sziklák között éjszakázik, és keresi Istent. Hogy is van ez? Egyszer fent, egyszer lent? Ilyen egyszerű lenne? A mai együttlétünk alkalmával nézzük meg igénk teológiai hátterét, Isten jelenlétének kérdését és a megoldást Illés fenyegetettségére. Mindebben pedig keressük magunkat, Isten 21. századi prófétáinak sorsát.

A sorok között. Ha valaki figyelmesen olvassa az alapigét, kiértékeli a szöveg legapróbb részleteit, kitűnik, hogy Illés itt egy második Mózes-utat jár be. Mózesnek menekülnie kell, megszabadítja a népet, látja Istent megjelenni tűz, füst és földrengés közepette a Hóreben, megpillantja a szikla hasadékából elvonulni Istent, és maga is a halált kívánja, amikor a nép már sokadjára sincs megelégedve semmivel, amikor Isten a 70 vént rendeli. Illésnek is menekülnie kell, miután a Kármelen megszabadította a népet, ő is eljut a rezignáltság végső fokára, 40 nap alatt bejárja a 40 éves vándorlás útját, hogy végül a Hóreben a barlangból egy félelmetes teofánia után találkozzon Istennel. A történelem ismétli önmagát.

A Biblia számos ponton kapcsolja össze Mózest Illéssel. Malakiás a mózesi törvény megtartását Illés eljövetelével párosítja. Az evangéliumok a megdicsőülés történetében is épp ezt a két alakot vonultatják fel a tanítványok előtt. Ők Isten szolgálatában az alfa és az omega, a prófétaság végső kerete, az etalon, akikhez képest mindenki csak elmaradhat, de akikhez mindannyiunknak igazodnunk kell. És ha Illés egy második Mózes, akkor sorsa sem lehet más, mint a nagy népvezéré. Abban pedig sokszor úgy van, hogy derűre ború, egyszer fent, egyszer lent, egyszer hopp, máskor kopp. Az ifjú Mózes megmenti nemzettársa életét, valami jót tesz, és máris menekülnie kell. Kivezeti a népet, és alighogy megszusszan, már emelheti is a kezét Amálek ellen. A nép követeként megköti a szövetséget Istennel, de még le sem ér, máris bálványáldozati ünnep ricsaja üti meg a fülét. És így megy ez az egész Tórán keresztül. És egy ilyen epizód játszódik le Illés életében is. Isten általa megmutatja erejét és dicsőségét, a dolgok a helyükre kerülni látszanak. A nép Istenhez tér, a szárazságnak vége, a Baál papoknak írmagjuk sem maradt, az Úr oltára ismét áll. De nem marad el a reakció sem Jézabel részéről: üldözőbe veszi Isten utolsó megmaradt hűséges prófétáját.

Az emberi sors ilyenszerű hullámverése hozzátartozik az élethez. Mind szinuszgörbék magaslatainak vágunk neki, hogy utána megint onnan lentről kezdjük. Nincs ez másképp a keresztyén ember életében sem, melynek legvégső példája épp a mi Urunk, Krisztus élete és halála. Ő figyelmeztet bennünket „kínvallatás alá vetnek benneteket és megölnek titeket. Gyűlöletesek lesztek minden nemzet előtt az én nevemért.” Mt 24,9. A hit útja nem egy sétagalopp, és nem is egy könnyed erdei túra, hanem természetéből fogva szemben áll a világgal és annak törvényeivel.

Mindez azt is jelenti, hogy az üldöztetés, a sikertelenség, a meddő szolgálat, az egyházellenes közhangulat nem egyenlő azzal, hogy nem végezzük jól a dolgunkat. Attól, hogy Jézabel üldözi Illést, még az Úr az Isten és Baál továbbra is néma marad. Hiába fogy körülöttünk a levegő, hiába dugják be az emberek a fülüket, mert a fehéret fehérnek és a feketét feketének mondjuk, mert Isten mondta, hogy legyen fény és világosság. Így Isten szolgáinak szükségük van egyfajta konok szívósságra, fogatösszeszorító dac keménységére, hogy homlokunk olyan legyen, mint a gyémánt. Ne csüggedj el tehát, ha úgy tűnik, hogy őszinte odaszánásod hiábavaló! Ne törj le, ha a sok erőfeszítésnek nincs látszatja, sőt, mintha épp az ellenkezőjét munkálná, mint szeretnéd! Ne add fel, ha épp a szolgálatodért, a hitedért legyintenek rád, írnak le, húznak rád egy olyan szerepet, amellyel nem tudsz azonosulni! A szolga, aki kitart, ha a pusztán keresztül is, de eljut az Isten hegyéhez, a Hórebhez.

Illés megtörni látszik. A halálát kívánja. Istennek tesz szemrehányást: mennyit buzgólkodott az Úrért, most pedig az életéért kell futnia. A próféta legfelsőbb lelkigondozói szupervizora Isten. És a zsoltárokból tudjuk, hogy Istennek mindent el lehet mondani. Teret lehet engedni a felgyülemlett feszültségnek. Imádságban ki lehet mondani az átkot, Isten elé le lehet tenni a haragot, számon lehet kérni még a Teremtőt is. Mert az imádságban nem én cselekszem, hanem Istent kérem, hogy cselekedjen velem és helyettem. Róla pedig tudhatom, hogy igazságosan ítél, és az átkot is áldásra fordítja, a haragot pedig szeretetre. Merj panaszkodni Istennek. Mondd el neki, amikor úgy érzed, hogy te nem ilyen lovat akartál. Fogalmazd meg, hogy te nem érted, miért épp neked kell hamuba sült pogácsán és vízen élned, elhagyott vidéki pusztákban, szórványokban, rekettyebokrok ritkafonatú árnyéka alatt pihenni. Neki elpanaszolhatod, hogy igenis fáj, hogyha nem is negyven napig kell vándorolnod, de 30 napból 20-szor kell ingáztatnod majd a gyereked és a családod. Mondd ki, ha eljutsz odáig, hogy elég, és eleged van. Mert ekkor történik valami.

Illés eljut az Isten hegyéig. Ott félelmetes dolgok következnek, szél, földrengés és tűz, és bár Isten jelenlétéről tanúskodnak ezek, az Úr mégsem volt ezekben. Pedig a Kármelen épp a tűz bizonyította Isten erejét, mi több az esemény után eső és szél támad, amely szintén az Úr gondviselésének jele, aki véget vetett a szárazságnak. Ami az előbb még Isten bizonyítéka, itt egyértelműen csak kísérőjelenség, nem a dolog lényege. Illésnek is meg kell tanulnia, hogy Isten mindvégig megfoghatatlan marad. Egyáltalán nem biztos, hogy őt ott találod, ahol tegnap találkoztál vele. Istent nem lehet helyekhez vagy helyzetekhez kötni, őt nem lehet kiismerni. Ő ott van és akkor van, amikor kijelenti magát, és ezt még az egyik leghíresebb prófétájának is meg kell tanulnia. Istent nem lehet lefényképezni. Amit a fotón látnál az csak a múltnak tűnő illúziója, mivel Isten ma is van, és úgy van jelen, ahogy ma arra a legnagyobb szükség van.

Teológusként, hívőként egy életet töltünk el azzal, hogy Isten dolgairól tanulunk, és egyre inkább megismerjük Igéjét és egyházát. Ez akarva akaratlanul is egy olyan érzéssel tölthet el bennünket, hogy mi már nagyon jól ismerjük Istent, tudjuk mit akar főleg mások életével, mi a szándéka ma és holnap. Ha kijelenti magát, ez megtörténhet, azonban nekünk épp arra az alázatra van szükségünk, hogy tudjuk, Isten lehet ma másként akarja megmutatni nekünk magát, mint tegnap. Ő nem változik, de amit mi látunk belőle, az bizony naponként, egyénenként változhat.

Isten nincs a sziklákat szaggató szélben, a robajló földrengésben vagy az emésztő tűzben. Illés szemrehányása után bár ezek következnek, mégis Isten nem található meg bennük. Azt mind ismerjük, hogy az erős természeti jelenségek a teofánia részei, Isten megjelenését kísérik. Ő azonban a csendben szólítja meg Illést. A fenti jelenségek azonban nagyon jól tükrözik Illés belső vívódásait is, a próféta lelki gyötrelmeit. Úgy érzed, hogy a benned megbújó indulat mindjárt robban, terhe összeroppant, kicsúszik a lábad alól a talaj, viharban az életed, az égbekiáltó igazságtalanságok láttán sikítani tudnál. És közben valami ehhez fogható válaszra várnál, mennydörgésre, kénköves esőre, sáskákra és békákra, de Isten csak suttog. Alig hallhatóan mond valamit. Egy vékony, csendes, szelíd hang szólít meg, miután kitomboltad magad.

Manapság, ha hangszórókról van szó, akkor a lényeg, hogy minél kompaktabb kütyü minél több watt-ra legyen képes. Minél hangosabb és minél tisztább hangzás elérése a cél, úgyhogy közben mindez beférjen a zsebünkbe, vagy könnyen hordozható legyen. Isten hangja azonban nem ilyen, hanem csendes szó. „Nem kiált és nem lármáz, nem hallatja hangját az utcán” (Ézs 42,2). Isten szolgájának legfőbb kérdése nem az, hogy be tudja-e tölteni hangjával a nagy teret, hogy szépen csengjen a visszhang, hanem hogy hány decibelig tud elcsendesedni, mennyit tud figyelmesen hallgatni. A próféta nem nagyszájú, hanem éles hallású kell legyen. Éppen ezért, ha a teofániában már káprázik a szemünk, és Isten olyan dolgokat visz véghez, hogy belecsendül a füle akárki hallja, akkor meg kell állni, és el kell csendesedni. Isten szól és megszólít, beszél, és megtanít arra, amit beszélnünk kell.

Mi lesz a helyzet megoldása? Erre a küldött kulcsszava vezet el bennünket. Koncepcionálisan három helyen jelenik meg a küldött. Az első egy emberi követ, egy emberi angyal, mal’ak, aki Jézabel fenyegetését kézbesíti. A második küldött, Istené, aki kétszer is táplálja Illést. Végül Isten küldi el egy újabb feladatra Illést, így ő maga lesz küldött. Ebben a három momentumban kirajzolódik az ige egész dinaminkája: eljutunk a fenyegetettségtől a megbízásig.

Jézabel küldötte a világot jeleníti meg. Sok helyen üldözik az istenéit, útját állják az ige terjedésének. Szimbolikus tehát ez az alak, ez az emberi küldött. Másként nem is lehetne megmagyarázni, hogy Jézabel küldötte, miért nem öli meg Illést, hanem csak bejelenti, hogy holnap egy másik küldött fogja ezt megtenni. Ez az angyal a prófétával szembenálló politikai és vallási erők fenyegetésének üzenetével jön. Bár egyedül van, mögötte királyi apparátus, katonák, az árral sodródó tömeg.

A következő angyal, már Istené. Társul és gondviselőül rendeli az Úr őt a pusztában bolyongó Illésnek. Mózes és a nép felhő és tűzoszlopban követte Isten küldötteit és ette naponként a mannát, és itta a sokszor felfakadó források friss vizeit. Itt mindezt egyetlen angyal végzi el. Táplálja a prófétát és útra szólítja fel. A pusztába szoruló próféta, Isten pusztai csodáira számíthat. Ha a világ száműzi is Isten emberét, fel az égbe hajtja, vagy a Seolba vet neki ágyat, Isten ott is jelen van (Zsolt 139,8). Ha kevés árnyékot is ad, de azért van egy rekettyebokor, vagy egy alkalmas formájú kő, amely alá és amelyre a fáradt vándor lehajthatja fejét. Ha úgy tűnik is, hogy egyedül van, Isten angyalai alkotják társaságát időről-időre. A puszta nemcsak a nélkülözés és a viszontagságok helye, hanem az Istennel való zavartalan kapcsolat lehetősége is. A pusztát lehet a zavaró tényezők nélküli helyként is látni. Így értékelte ezt pl. Hóseás. És talán Isten is ezért kénytelen kopár helyekre vezetni, hogy eszünkbe jusson, akik oly sokat beszélünk róla, és túl sokszor olyan keveset vele.

A pusztában pedig ott van a Hóreb, a kijelentés helye. Itt Illés egy újabb feladatot kap. Ő maga lesz küldött, Isten mal’ak-ja. Aki Istennel vitázik, Istentől kap választ. Legalábbis egy újabb küldetést. Mindehhez az kell, hogy az amúgy is meghalni vágyó Illés ne dőljön saját kardjába, ne rohanjon Jézabel üldözőinek tőrébe, ne adja meg magát a helyzetnek. Mert mindennek ellenére Illés mégis nekivág a pusztának. Talán reménykedik, hogy valami mégiscsak történni fog? Csak sejthetjük a sorok között. De az biztos, hogy szóban ugyan lemond, de tettivel engedelmes marad. Ha felismertük és elfogadtuk az élet hullámvölgyes körforgását, akkor ebből az is következik, hogy nem szabad belenehezülni a sárba. Az életünkben ható tehetetlenségi erők is egyszer csak gyengülni kezdenek, és az út az Isten hegye felé a pusztán át mindig nyitva áll. Ne add fel! Ne mondj le semmiről! Isten táplálni fog odáig, és majd te magad leszel a követ, az evangélium hírnöke. Az út sem ismeretlen, mert Ő „az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6). A végén pedig ott a hegy, az Úr hegye, amely az utolsó napokban „kimagaslik a halmok közül, és özönlik hozzá valamennyi nép“ (Ézs 2,2). Ez a cél, ez a végállomás, ez mindnyájunk történetének vége, egy valóságos happy end. Avagy boldogan éltek, akkor is, miután meghaltak. Ámen.

Nagyima:

Atya, Fiú, Szentlélek Istenünk! Örömmel szólítunk meg ismét imádságunkkal, mert igéd igaz ígéretté lett itt irányunkban, szavad felszabadít a gátlások alól. Köszönjük, hogy ma is a hívő hivatásunkra, a prófétai szolgálatra készítettél. Magasztalunk, mert magad kijelentő Isten vagy, szólsz és beszélsz hozzánk.

Urunk, a történelem kereke forog, és a fent-lent sormintája néha minket is mások fölé emel, máskor pedig a földbe döngöl. Mózes, Illés vagy tanítványaid, néha együtt örülhetnek veled az ige diadalán, máskor pedig a pusztában kell egyék a sovány kenyeret. De jó volt hallani, hogy te nem szenteket hívtál el, hanem embereket. Mert így még nekünk is esélyünk lehet. Ha még nagyságos szolgáid is meginogtak, a végsőkig fáradtan a halált keresték, és mindezt nem titkolták előtted, mi is kitárhatjuk érzéseinket.

Urunk, sokszor úgy érezzük, méltánytalanul kell nekünk háttérbe húzódnunk. Egyházad fogyni látszik, a levegő egyre ritkább körülöttünk, és még ritkábban lebben benne Szentlelked szele. Sokszor épp azok vetnek gáncsot, ásnak vermet, akikért dolgozunk, akikkel összetartozunk, akiket nehogy barátnak, de testvérnek mondunk. Add nekünk szolgáid konok szívósságát, tanítványaid dacos öntudatát, hogy se máglya, se kereszt, se pénz, se pozíció ne változtassa szürkévé szánkban a fehéret és a feketét. Adj erőt, hogy a lelki tusakodásban meg ne győzetessünk, lendületünk ne lankadjon, lelkünk meg ne törjön, hanem szentségben és feddhetetlenségben álljon majd egykor előtted.

Sokszor pusztában az életünk. Engedd ott megtapasztalni a pusztai csodáid áldásait. Táplálj a mennyei kenyérrel, és buzogjon fel nekünk és belőlünk az élő vizeknek forrása. Ha egyedül éreznénk magunkat, küldj angyalt mellénk, mennyből vagy közelről, de legyen, aki útba igazítson. Add meglátni hegyedet, és ott keresni téged, ahol vagy, és nem, ahol rád emlékezni vél valamilyen megkopott emberi ismeret. De ha kell, szaggasd meg a sziklákat, zúgj föl a mélyből, nyargalj a fellegeken, csakhogy meglássunk téged, és engedelmes szolgáid legyünk.

Ilyenné tedd egyházadat, amelyet építs általunk. Oltalmazd a gyengét, gyámolítsd a védtelent. A gonoszok és felfuvalkodottak szándékát te térítsd el, hallass velük olyan hírt, hogy visszatérjenek. Minden igazat az élők kévéjébe köss, és a hamisakat parittyád öbléből lődd messze. A betegeket gyógyítsd, az éhezőket tápláld. A menekülőknek adj biztos utat, és a gyászolóknak hirdesd az örökéletet. Óvd meg nemzetünket, amelyet betegség, háború és sok egyéb kérdés oszt meg, és fordít atyákat a fiak ellen, menyüket az anyósuk ellen. Te légy az alap, amelyre népként is egy lelki házzá épülünk. Urunk, te az életet akarod, és azt pedig bőségben. Áldunk ezért. Magasztalunk téged, hódolattal ejtjük ki szent neved: Atya, Fiú, Szentlélek Isten. Ámen.