Minden oldalról megtámadt,
Krisztus Urunk feltámadt!
Óh, ne feledkezz meg én lelkem arról, hogy feltámadt!

Erősen szorította a kezem. A kéz, amely nem sokkal korábban virághagymákat tépett ki, de ahogy szaggatta a makacs földet, felnyíltak a lélek zsilipjei is. Elfátyolosodott szemeivel, reszelős hangon vallott: tudod, nehéz a hitben kitartani. Nem tudom mi történik, de az utóbbi időben sok oldalról támadás éri a hitemet. Beszorítva érzem magam, mint az izraeliták a vérszomjas egyiptomiak és a nagy vizek közé. Mit lehet tenni? Üldözöttként mit tehetek? Érzem, hogy kikezdi a hitemet a megsokasodott támadás.

Mázsás súlyúak ezek a szavak. Váratlan fordulatokkal teljes találkozásunk egy mély sóhajjal ért véget:
Isten küldött téged.
Imádkozz értem, hogy legyen türelmem várni, maradjak veszteg és várjak az Úrra. Szeretnék türelmesebb lenni ebben a szorult állapotban.

Talán sokunk számára ismerős a virághagymákat tépő ember mozdulata. Túl korán látni akarjuk, ami még a föld alatt van, látni, felszínre hozni, farkasszemet nézni azzal, ami rejtve van a durva, megosztó dolgok, az erőszak, a támadások természetének mélyén. De vajon mit jelent az embernek ez a sóvárgása, hogy a nagy szükségben, nyomás alatt türelmes legyen? Mit remélünk harcaink között, mindennapjaink forgatagában a türelemtől?

1. Élet a csillapító társadalomban

Neoliberális boldogságkultusz
A késő modern társadalom, amelyet Byung-Chul Han kultúrantropológus találóan csillapító, ill. palliatív társadalomnak nevez, szisztematikusan törekszik a fájdalom, a konfliktus és a negatív tapasztalatok minimalizálására. Ez a közeg az azonnali enyhülést és a gyors megoldásokat részesíti előnyben, miközben a digitális világ azonnaliság kultúrája (instant kommunikáció és visszajelzés) végképp felszámolja a várakozás képességét. Ebben a berendezkedésben a negatív tapasztalat, lett légyen az testi fájdalom, érzelmi, hitbeli kudarc vagy világnézeti konfliktus, nem megoldandó feladatként, hanem kiiktatandó hibaként jelenik meg. A sor végén állni, egy folyamat kimenetelére várni, egy kapcsolatban lassan haladni: mindez a korszellem szempontjából szinte kompetenciahiánynak minősül. Az azonnali visszajelzés, a gyors eredmény, az optimalizált idő kora ez. A türelem ebben a közegben furcsán archaikusnak hat, mintha egy lassúbb világ maradványa volna, amelyet a hatékonyság kiszorított. A társadalom egésze egyfajta palliatív (csillapító) üzemmódra váltott, ahol az elsődleges cél a súrlódásmentes, támadásmentes létezés. Ez azonban nem valódi gyógyulást, csupán a tünetek elnyomását jelenti; egy olyan steril környezetet hozunk létre, amelyben a fejlődéshez szükséges belső feszültség is elvész.

Az azonnaliság diktatúrája
A folyamatot a digitális technológia tette teljessé. Az azonnaliság kultúrája nem csupán kényelmi szolgáltatás, hanem kognitív átalakító erő: a közösségi média és az instant kommunikáció világában a várakozás képessége felesleges teherré, sőt, szorongásforrássá vált. Aki azt mondja: „Nem tudom még, várjuk meg, hogyan alakul” – az gyengének, döntésképtelennek tűnhet. A megfontoltság és a kivárás kulturálisán leértékelődött. Amikor a válasz, a lájk vagy a kielégülés csak egy kattintásnyira van, az ember elveszíti a türelem és a kitartás belső mechanizmusait. Mindez személyes kapcsolatainkat (a kapcsolati intimitást) és tegyük hozzá keresztyéni hivatásunkat sem hagyja érintetlenül. A kapcsolati türelmetlenség, az az elvárás, hogy a másik azonnal értsen meg, azonnal változzon, azonnal oldja meg a konfliktust, az egyik leggyakoribb romboló erő a párkapcsolatokban, barátságokban, sőt a gyülekezeti közösségekben is, hiszen ha a közösség nem ad azonnali érzelmi töltetet vagy megoldást a problémáinkra, tovább állunk a következőhöz, ahelyett, hogy beleállnánk a közös növekedés nehéz munkájába. A Fájdalmak Férfijával (vir dolorum) való azonosulási lehetőségeink is átalakulnak, a szenvedő Messiás archaikus figura, a kereszt újfent botrány, kiküszöbölendő rendszerhiba jellegét erősítik fel a technokultúra légvárai.

A mélység hiánya
Ez a kettős hatás, a fájdalom kerülése és a várakozás felszámolása, egy sajátos, felszínes léthez vezet. Ha ugyanis megfosztjuk magunkat a negatív élmények feldolgozásától és a dolgok kivárásának rítusától, akkor pont attól a mélységtől fosztjuk meg az életünket, amely a valódi tapasztalatokat és az érett személyiséget formálná. A csillapító társadalom így végül egy érzéketlenített tömeget hoz létre, amely bár nem szenved látványosan, de nem is képes megélni a létezés teljes, olykor fájdalmasan szép spektrumát. A virághagymákat szaggatónak a tapasztalata, a minden oldalról érkező támadás éppen a valóság sokrétűségének intenzív megtapasztalása. Ez a sokrétűség a felszínességhez szoktatott ember számára olykor alig elviselhető. A minden oldalról érzett támadás pedig éppen arra az elfedett teológiai ténnyel áll kapcsolatban, hogy a gonosz munkaterülete az egész világ; az, hogy inkább csak részlegesen érzékeljük a pusztítás átható munkálkodását az amiatt van, hogy hitünk szerint Isten kegyelme visszatartja azt.

2. Élet a feltámadás valóságában: a 3D-s türelem

A türelem teológiai-antropológiai összetevői
Az újszövetségi görög nyelv legalább három különböző szót használ arra, amit mi egyszerűen türelemnek fordítunk.

a. A hypomonē kitartást, állhatatosságot, állandóságot jelent. Szó szerint: „alatta maradni” egy tehernek. Nemcsak tűrést jelent, hanem azt, hogy valaki a megpróbáltatások alatt is szilárdan megáll, aktív helytállást idéz, nem menekül el, és nem adja fel (vö. Jak 1,3–4; Róm 5,3–4). A Heidelbergi Káté a 28. kérdés-feleletben foglalkozik azzal, hogy mi hasznot hoz nekünk Isten teremtő és gondviselő munkájának ismerete. A válasz egyik kulcsfontosságú eleme, hogy Isten gondviselésében bízva a kedvünk ellenére való dolgokban türelmesek legyünk.

b. A makrothymia kifejezés is egy morfológiai összetétel, amely a makrosz („hosszú”) melléknévből és a thymosz („indulat”, „hév”, „életlehelet”) főnévből tevődik össze. A szó szerinti jelentés („hosszú lélegzetű indulat”) a belső feszültség és a külső reakció közötti időbeli intervallum meghosszabbodására utal. Valakinek az indulata hosszú ideig tart, amíg eléri a forráspontot, vagyis az illető lassan haragszik meg. A szemantikai transzfer lélektani aspektusa szerint ez az affektus-kontroll egy formája, ahol az egyén kognitív módon késlelteti az emocionális választ. Ez a „lassú harag” (vö. „késedelmes a haragra”, Jak 1,19; Gal 5,22; Kol 3,12). Nem az indulat hiányát, hanem annak tudatos mederben tartását jelenti. A görög fogalom mélyebb megértéséhez elengedhetetlen a héber ’erekh ’appayim („késedelmes a haragra”) kifejezéssel való összevetés. Az Exodus-formula egyenesen az Úrra vonatkoztatja mindezt: „Elvonult előtte az ÚR, és így mondta azt ki: Az ÚR, az ÚR irgalmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú (’erekh ’appayim), szeretete és hűsége nagy!” (2Móz 34,6). Itt a „hosszú türelem” közvetlenül az irgalommal és a szövetségi hűséggel (kheszed) kapcsolódik össze. Azt jelenti, hogy Isten nem „rövid türelmű” (qöcar ’appayim ), nem lobban fel azonnal haragja a nép hűtlensége láttán, hanem hosszú utat biztosít az indulatnak, hogy az irgalomnak legyen ideje cselekedni. Istennek ez az önuralma, amely még az ellenségeire is kiterjed (lásd Ninive) egyenesen botrány Jónás próféta számára (Jón 4,2). A bölcsességi irodalomban ez az önuralom és a diplomáciai bölcsesség szinonimája (vö. Péld 25,15). Míg a hypomonē a sorscsapások elviselése, a makrothymia relacionális fogalom abban az értelemben, hogy azt a nagylelkűséget jelenti, ami a megtorlás tudatos elhalasztására irányul. Megvan benne a hatalom, az erő, a képesség a bosszúra, de az illető szándékosan visszatartja azt, így esélyt adva a másik félnek a változásra, vagy megbékélésre.

c. Végül az anokhē rokona a fenti gondolatoknak, egyfajta felfüggesztett ítéletet jelöl, Isten késlekedő türelmét, amely teret ad a megtérésnek (Róm 2,4; 2Pt 3,15).

A Gal 5,22-ben is megjelenő türelem (makrothymia) a Lélek gyümölcsei között nem passzivitást jelent, hanem a fegyelmezett, célirányos erő egyik legmagasabb rendű formáját fejezi ki. A türelmes ember várakozása nem a tehetetlenségnek való megadás, hanem a szeretet és reménység aktív megélése. Türelmetlenségünk a szeretet apadásának jele. Jézus Krisztus feltámadása által megszerzett új élet rendjének eszkatológiai távlata különbözteti meg az újszövetségi türelmet a puszta vérmérséklettől: „mert reménységben várunk türelemmel” (Róm 8,25). Sok más mellett megállapítható, hogy a bibliai türelem így nem egy elsajátítható pszichológiai technika, hanem hitből fakadó alapállás: annak a szabadsága, aki tudja, hogy sem az idő, sem a végeredmény, sem a másik ember formálása nem az ő kizárólagos kompetenciája. Ez a felismerés tehermentesít, és egy egészen sajátos életvitelben ölt testet. Az itt összegzően előadott gondolatokat az új felismerések érdekében szükséges, hogy legalább három irányban tovább bontva részletezzük.

Határvonal az emberi erény és a Lélek gyümölcse között

Érdemes tovább élesíteni azt a finom megkülönböztetést, amelyre a bibliai szövegek is buzdítanak.

Tegyük fel hát világosabban a kérdést: mi az, ami emberileg begyakorolható a türelem területén, és mi az, ami a Lélek munkájaként születik? A kérdés nem elméleti: a kettő összetévesztése komoly lelki csapdákhoz vezet.
Az emberileg elsajátítható türelem sok mindenben megnyilvánulhat: meditációs gyakorlatokban, kommunikációs technikákban, a sietés tudatos visszafogásában, a jelenlét (mindfulness) kultiválásában. Ezek önmagukban értékesek, ugyanakkor van egy sajátos torzulás, aminek megágyaznak. Ezt a torzulást sztoikus türelemnek is nevezhetnénk: a másik iránt érzéketlen, önmagát uraló, belülről mégis feszült és ítélkező magatartás, amely türelemnek álcázza magát, miközben valójában érzelmi távolságtartás. Az egyén azért türelmes, mert nem engedi, hogy a másik hatással legyen rá, ezzel pedig kivonja magát az intimitás megtapasztalásából.

A Lélek gyümölcseként született türelem ezzel szemben nem a másiktól való eltávolodásból, hanem a hozzá való közeledésből fakad. Képes szenvedni a másikkal, sírni a sírókkal, és közben nem elengedni őt, sorsára hagyni. Ez a türelem közelségben él, nem távolságban. A szeretet türelmes (1Kor 13,4). Pontosan ez az, amit az efézusi levél is sugall, sőt nyomatékosítva parancsol a hosszútűréssel kapcsolatban: „viseljétek el egymást szeretetben” (Ef 4,2), ami nem csupán eltűrést, hanem (aktív) hordozást jelent. Az írás elején említett jelenet záradéka is tulajdonképpen erről szólt: „Imádkozz értem…” azaz hordozd velem együtt ezt a terhet, ami alatt roskadok, és amit nem könnyen mutatunk meg egymásnak.

A türelem mint ellen-narratíva

A fentieket figyelembe véve az erkölcsi pluralizmus korában az egyháznak tehát nem az a feladata, hogy a türelmet mint általános polgári erényt hirdesse meg, népszerűsítse ugyanis ezt a pszichológia és a jólléti (well-being) irodalom már elvégzi. Pál apostol arra hív, hogy vessük le a türelmetlenség régi, elnyűtt ruháit, és öltsük magunkra a türelmet, mint Isten választottainak, szeretett és megváltott gyermekeinek új identitását (Kol 3,12).

A türelem mint „új ruha” teológiai jelentősége abban rejlik, hogy láthatóvá teszi a láthatatlan kegyelmet, növeli a bennünk inkarnálódott evangélium láthatóságát az azonnaliság világában. Amikor a hívő a provokációra nem azonnali visszavágással, hanem türelemmel válaszol, valójában a hosszútűrő Isten képét hordozza a világban. Az az ember, aki nem hagyja, hogy kicsattanjon az indulat, a teremtési rendet képviseli a káosszal és a romboló haraggal szemben. Ez a magatartás önmagában tanúságtétel: arról beszél, hogy a hívő többé nem saját indulatai vagy az idő sürgetésének kényszere alatt áll, hanem részesévé lett annak a Krisztusban ajándékozott békességnek, amely túlmutat a mulandó, pusztító és agresszív körülményeken. Az „új ruha” képe arra emlékeztet, hogy ez az életforma nem emberi teljesítmény, hanem isteni ajándék: ahogyan Isten (bőr)ruhát készített az Édenből kiűzött emberpárnak, hogy mintegy a megváltás előruhájaként elfedje szégyenüket (Gen 3,21), úgy ad most is új öltözetet, amely a megváltott létet fejezi ki.

Összegezve, a türelem bibliai fogalma a testi metaforától az eszkatológiai ruházatig ível. A hosszútűrés képe emlékeztet minket Isten kegyelmi késleltetésére, a páli „új ruha” pedig arra hív, hogy ez az isteni türelem váljon mindennapi életünk legfőbb ismertetőjegyévé. Ez valódi ellen-narratíva a sietés, azonnaliság kultúrájával szemben, de nem moralizálásból, hanem identitásból sarjadó.

Röviden hadd utaljunk arra, hogy az evangéliumok narratívái konkrét alakot adnak ennek az identitásnak. Jézus élete a türelem megtestesült mintája: megáll a kiáltó vak Bartimeusnál, miközben a tömeg hallgattatni akarja őt, teret ad Zákeusnak, akit a társadalom már rég perifériára szorított, időt szán az emmausi tanítványokra, végighallgatva zavart történetüket, mielőtt tanítani kezdené őket. Bár az azonnaliság kultúrája Jézus korában más formában jelent meg, a sürgetettség és az elvárások nyomása akkor is valós tapasztalat volt. Húsvét és pünkösd közötti időnkhöz illeszkedik az a gondolat is, hogy még a mennybemenetelt sem sieti el a feltámadott Urunk, lelassítja útvonalát, a kozmikus menetrend is a hit érlelődéséhez, a dolgok lényegéhez idomul.

A gyülekezet akkor tanúskodik hitelesen a türelem erényéről, ha maga is türelmes közösség: ahol van idő a kibontakozó lelki folyamatokra, ahol a botló embert nem ítélik el azonnal, ahol a különböző érési tempókat nem egyengetik el, ill. nem egyneműsítik. Egy ilyen közösség nemcsak erénygyakorlókat nevel, hanem – és ez talán a mélyebb tét – az Isten életet adó, megtérésre hívó türelmének tükrévé válik, Isten jelenlétének tanújává.

Isten türelme mint életre keltő erő

Ez a perspektíva különösen élesen jelenik meg Ézs 57,15 értelmezésében, ahol a türelem legmélyebb teológiai rétegével találkozunk. Míg a héber szöveg a csüggedtek „életre keltéséről” (khájá hif.) beszél, a görög Septuaginta ezt a gondolatot a makrothymia („hosszútűrés, türelem”) fogalmával kapcsolja össze: Isten úgy eleveníti meg a megtört szívűt, hogy részesíti őt saját hosszútűrésében. A türelem így nem passzív várakozás, hanem életet fenntartó erő: Isten saját örökkévalóságából és nyugalmából ad azoknak, akik a szenvedés terhe alatt már elveszítették a kitartás képességét. A szorult ember azon felismerése, hogy „Isten küldött téged” lehetőséget nyit az élet továbbfolyását segítő, kölcsönkapott életerő elfogadásának gesztusára. A hívő türelme tehát részesedés Isten életet tovább segítő türelmében; az egyház türelmes gyakorlata pedig annak jele, hogy Isten éltető jelenléte már most munkálkodik népe körében.

…
Imádkozz értem, hogy legyen türelmem várni, maradjak veszteg és várjak az Úrra. Szeretnék türelmesebb lenni ebben a szorult állapotban.

Mit remélünk harcaink között, mindennapjaink forgatagában a türelemtől?
A sokrétű valósággal való hiteles, nem fájdalommentes kapcsolódást és az isteni életben való részesedést. A türelem abba a kegyelmi térbe vonz be, ahol nem pusztán elszenvedjük a támadásokat, hanem Krisztus feltámadásának erejéből alatta maradunk az olykor rétegződő terheknek (hypomonē), és hagyjuk, hogy Isten hosszútűrése, azaz az Ő haragot késleltető irgalma átformáljon bennünket. A türelemben azt reméljük, hogy a pusztító azonnaliság helyett az életet adó folyamat győz: hogy a föld alatt rejtőző virághagyma a maga idejében, Isten ritmusa szerint törhet utat a fény felé, hogy megérzik a gyökerek a fényt (Pilinszky: Harmadnapon). S mindeközben nem vagyunk egyedül: Pártfogót küld, és olyan lelki társakat, akik egyszerűen csak virághagymát keresnek nálunk.

Szembenéző:

A hosszútűrés hiánya:
Hol veszítem el leggyorsabban a fejem? Melyek azok a helyzetek, amikben azonnal felmegy bennem a pumpa, mert nem bírom a várakozást?

Milyen következményei voltak életemben a türelmetlenségnek?

A csillapító reflex:
Hányszor próbálom a hitbeli vagy kapcsolati fájdalmaimat spirituális fájdalomcsillapítókkal (gyors válaszokkal, kegyes klisékkel) elnyomni ahelyett, hogy megengedném a Léleknek, hogy a mélységben munkálkodjon?

Az új ruha próbája:
Ha ma tudatosan felölteném a türelem ruháját (Kol 3,12), miben változna meg a jelenlétem abban a konfliktusban, amelyből most leginkább szabadulni akarok? Mi fontosabb számomra: a győzelem vagy a kapcsolat?

Mi az a tulajdonság a másikban, ami a leginkább türelmetlenné tesz és tudnék-e ma egyszerűen békét kötni azzal, hogy ő ilyen?

A kölcsönkapott életerő:
El tudom-e fogadni, hogy a kitartásom nem az én akaraterőm diadala, hanem Isten kölcsönadott életereje? Mikor tapasztaltam meg utoljára, hogy Isten a saját nyugalmából adott nekem, amikor én már végleg kimerültem?

A közösség tempója:
Mennyire vagyunk türelmesek egymáshoz a gyülekezetben? Van-e nálunk helye a zavart történeteknek (mint az emmausi úton), vagy csak a kész, fényesre csiszolt sikertörténeteket fogadjuk el?

A virághagyma-effektus:
Mit akarok most mindenáron kitépni a földből, amit valójában még hagynom kellene sötétségben, Isten kezei között érni? Meg tudok-e békélni azzal, hogy a feltámadás valósága nem sietteti, hanem megszenteli a várakozást?

Olvass velem!

• Byun-Chul Han: Csillapító társadalom. A fájdalom ma. Typotex kiadó, Budapest 2021.
• Reményik Sándor: Türelem
• Khaled Hosseini: Papírsárkányok

Rügyező alkonyat: a türelem tablóképe (kísérőszöveg a kísérőképhez)

Az íráshoz kapcsolt illusztráció évekkel ezelőtt készült, Melegföldvár egyik dombtetején. Akkoriban így neveztem el: rügyező alkonyat. Vasárnapi istentiszteletek után gyakorta kijártunk ide a családdal, hogy lássuk az igehallgatók közösségének szélesebb kontextusát, hova érkezik az elvetett mag, hol kell megfogannia, gyökeret eresztenie, egyensúlyt teremtenie, tüzet csiholnia. De ez a kép a türelem tablójává is vált egyben.

A dombtető a távolítás helye, beléptető. A völgyi civilizáció az utakkal, házakkal, temp-lomokkal és vatta-némaságú temetővel belső tájjá nemesedik. Az alkonyat fénytörésében a dolgok súlya és mérete átrendeződik. Közelebb van az üdvösség, mint mikor hívőkké lettünk. Van, ami összezsugorodik és van, ami tornyosabb ebből a szögből. Mindaz, ami lentről ked-vünk ellenére való dolog, félelem vagy nyugtalanítás, innen nézve a lét szövetének részévé válik. Az emberi létezés zsivaja az évek múlásával egyre belsőbbé válik, a perlekedések és du-hajkodások, a mámorosok és a robotolók, a szántás és kaszasuhintás ritmusa egyetlen nagy kórussá áll össze. Egyszerre hallani a báránybégetést és a kutyacsaholást, a védekezők és tá-madók sóhajait ajándék és teher is a léleknek. A harangok fodrozódó túlvilági harsonáját és az anyagot olvasztó hegesztőgép hasítását nehéz szétszálazni, majd csak aratáskor.

A képnek van egy különleges szereplője: a háttal ülő piroskabátos gyermek, aki egyfajta időtlenné szelídült, az ég alján szétterülő alkony által megrajzolt figyelemmel és szeretettel szemléli a pattogzó természet és a technikai vívmányok csörömpölésének tolakodását. A felöl-tött új ruha elkapja a tekintetet. A hozzá illeszkedő bizalom és türelem alakú gyermeki kupo-rodás, az elidőzés testtartása nem ijeszt el, hanem hívogat, hogy tégy pár lépést feléje, és ülj mellé: a Magasságos meghívottja vagy.

Imádkozz velem!
Áldj meg minket most is, Urunk!
Oltalmazz és vezess, hogy eligazodjunk a ránk váró kihívások között.
Szeretnénk hűséggel szolgálni céljaidat terhek alatt is. Életadó Istenünk, szabadíts meg a nehezteléstől, a keserűségtől, haragtól, nyugtalanságtól. Őrizd szívünket a gonosz támadásaitól. Taníts jó szívvel, méltón elviselni a veszteségeket, emlékeztess lankadatlan szeretetedre. Feltámadott Urunk! Te, aki türelmesen álltál kínzóid előtt, adj nekünk türelmet, míg felkészítesz az elmenésre és segíts minket, hogy támogassuk egymást az úton. Használj minket ma is, hadd legyünk a szeretet, reménység és türelem követei. Ámen.