A Lukács 15,11–32-ben leírt esemény a hazatérés és a megbocsátás példázata arról, hogy Isten kész befogadni gyermekeit, akármilyen távol kerültek tőle. Jézus ezt az üzenetet képi síkon egy családtörténettel jeleníti meg. Valószínűnek tarthatjuk azonban, hogy a hallgatók saját koruk néptörténetére is gondolhattak, hiszen Jézus idejében nem volt olyan család, amelynek ne lettek volna elcsángált rokonai, ismerősei, akiket Izráel népe visszavárt, és kész volt (lett volna) keblére ölelni. Feltételezhetően ezen a képi síkon is megbocsátás-történet.

Nyilván, a jelölt verseket az egész példázat, sőt, a Lk 15-ben olvasható mindhárom példázat összefüggésében kell megértenünk, s ez a hazatérés, a bűnbánat és a megbocsátás témakörét jelenti.

Hazatérés. A fiatalabbik fiú az apjától független, önálló életformát önakaratából választotta. Saját döntésének a következményeként mások áldozatává vált. Minden bizonnyal, nem az apja utáni vágy késztette hazatérésre, még kevésbé az, hogy ott hagyja a pogány életmódot, hanem az éhség, s most önakaratából hoz döntést: hazatér. Képi szinten beszélhetünk arról, hogy kockázatot vállalt, esetleg apja nem fogadja vissza, de az egész példázat üzenete az, hogy a megtérés nem kockázat, mert a befogadás bizonyos.

A példázatot a megtérés mintaképének tartják, s noha maga a szó csak az előző két példázat összefoglalásaként olvasható (μετάνοια 15,7 és az igei alak a 7. 10), így is értelmezhető. Másodlagosan. Mert elsősorban megbocsátás-történet.

A megalázó disznópásztorság, az éhség, az apátlanság helyzetében önmaga társává vált, magába szállt. Felméri, hogy a biztos halál vár rá, és ő az életben maradás mellett dönt. Erre a kettősségre utal áttételesen az apa kétszer is elhangzó összefoglaló mondata: „meg volt halva” és életre kelt (νεκρὸς ἦν καὶ ἀνέζησεν, 24a. 32b). Nemcsak az otthoni kenyérbőségre gondol, hanem apjára, aki bizonyára árnyékként eddig is végig kísérte. Előre megfogalmazza szövegét, amellyel apja elé áll. Nem is azt kéri, hogy béres legyen, mert ezzel mintegy előírná, hogy az apja mit tegyen (ποίησόν, aor. imperativus 19.), hanem hogy olyan legyen, mint (ὡς) a béresek közül egy.

Bűnbánat. Elmondja az előre megfogalmazott szöveget. Tudja, hogy vagyonának eltékozlása ellenére apjának szólíthatja, de azt is, hogy a fiúságra méltatlanná vált. A vétkeztem (ἥμαρτον, 21.) az őszinte bűnbánat szava, mint a vámszedőé a templomban (Lk 18,13). A nagyobbik fiú vádja, hogy parázna életet élt (15,30) emlékeztethet a parázna Dávid bűnvallására: Egyedül ellened vétkeztem (σοὶ μόνῳ ἥμαρτον, LXX Zsolt 51,6). Az „égre és előtted” megfogalmazás nem csupán stilisztikai értékű („mindenki előtt”), hanem arra utal, hogy Istenre nézve (acc.) és az apja „előtt” (gen.) vétkezett (εἰς τὸν οὐρανὸν καὶ ἐνώπιόν σου).

Az eltervezett bűnvallás (18b–19.) szövege azonban itt rövidebb. Ott bűnvallás és kérés van, itt csak az első hangzik el. Nehéz felelni arra a kérdésre, hogy miért nem „teljes” a szöveg, hogy miért nem fejezi be a mondatot. Talán erre azért nem kerül sor, mert az apa megelőző szeretetével átveszi a szót. Mindenesetre óvakodnunk kell attól, hogy rámagyarázzunk elképzelt indokokat.[1]

Megbocsátás. Elsősorban nem fiának elesett állapota vagy külseje hatott, hanem maga a tény, hogy újra itt van az elveszett. Ez váltotta ki belőle a szánalom, az irgalom érzését: megindul az „egész belső része”. Ezt érzékelteti plasztikusan az evangélista a σπλαγχνίζομαι igével, amely a σπλαγχνα (az emberi test minden belső része, az anyaméh is) névszó denominációja. Egy ilyen, az élmény hatására teljes megrendülés után, semmit sem szól, nem hangzik el a megbocsátás felmentő szava, s főleg nem kér hűségnyilatkozatot, nem tesz szemrehányást, mindent, amit érez, mozdulatokban fejez ki. A szeretet, az együttérzés, a megbocsátás forrása az apában van. Ilyen Isten! Ezért nem annyira a tékozló fiú, hanem a visszafogadó, a bűnbánatot megelőző, a megbocsátó apa példázatáról beszélhetünk. Ezt érzékelteti az is, hogy közeledő fia elé fut.[2] A jogairól lemondott fiát örökösévé visszafogadja. A magyarázók mindegyikénél hangsúlyos, hogy itt az apa a jogairól lemondó fiát fogadja vissza. E így van: nem ő öltözik át az első (πρώτη) ruhába, hanem a szolgák öltöztetik fel, gyűrűt húznak ujjára (a hatalom jele), sarut lábára (a szabadság jele) – örökösévé teszi. De talán ennél is fontosabb a belső felindulás külső megnyilvánulása: nyakába borul és megcsókolja, amint ezt az előző megbocsátás-esetekben történt. Ezzel megelőzi azt, hogy fia leboruljon előtte. Mindez ellentmond a patriarchális családkép szerinti apai méltóságnak.

Kezdetét veszi egy családi örömünnep, amelyben a szemrehányó nagyobbik testvér kivételével, mindenki részt vesz, ahogyan ez kifejezést nyer a 22–23. és 24b versek többes számú megfogalmazásában. Úgy érezhetjük, hogy hitelesen hangzik be az előző két példázatból az „együtt örülni” kifejezés (συγχαίρω, 15,6.9), sőt ennek a példázatnak később elhangzó szava, a „szimfónia” (συμφωνία, 15,25) is.

A történteket az apa foglalja össze a halál és az élet, az elveszés és a megtaláltatás kettősségében (24a és 32b). Az ő szemszögéből az, aki nagyon távol került tőle, számára meghalt, de aki most mellette van, az életre kelt (ἀναζάω = feléledt). A halottat elsiratják (mint tette Jákób, amikor fiának a halálhírét hozták, s Dávid Absolon halálakor), a visszanyert életet örömlakomával ünneplik. Bár a „megtaláltatott” inkább a juh és a drahma példázatra néz vissza, ebben a példázatban is helyén van, mert a passzívum a megtalált fiú új állapotát jelöli.

Hogyan kerül a példázat ebbe a sorba, hiszen az ószövetségi történetek mind az emberközi kapcsolatok helyreállításáról szólnak, itt viszont ez Isten–ember kérdése? A példázat helyét az előző három között egy másik példázat igazolja, Az adós szolgáról szóló (Mt 18,21–35), amely minden megbocsátás-történetnek a példája (paradigmája). A nagy adósság elengedése (ἀφίημι, Mt 18,27) a megbocsátás példája, sőt ennél is több: a szolga (δοῦλος, 18,26) nemcsak elkötelezett, hanem lekötelezett szolgatárs (σύνδουλος, 18,29). A nagy megbocsátásban részesült elindulhat, hogy megkeresse azt, akinek éppen az ő kis megbocsátására van szüksége.

--------------------------

[1] Ez a rövidebb bűnvallás olvasható a legtöbb kéziratban, de néhány kódexben (‎א, B, D) a teljes szöveg szerepel.
[2] Mint tette ezt Ézsau, aki, az őt kisemmiző Jákób elé futott (1Móz 33,4).