Prófétai imádság:

Mennyei Édesatyánk a Jézus Krisztus által a Szentlélek közösségében! Felvonultunk eléd, templomos néped, feljöttünk hozzád, hívő gyermekeid, hogy imádjunk téged és hódoljunk neked, hogy nagy nevedre áldást, igédre áment mondjunk, hogy találkozzunk veled. Hála az első szó, amit mondani akarunk, és így is szólítunk meg téged. Egy imahét végén vagyunk, ahol naponként szóltál hozzánk, és több millió hittestvérünkkel együtt imádkoztunk a békéért, a felebaráti szeretet terjedéséért, azért, hogy a felebarátból valóban testvér legyen, lelki családunk szeretett tagja. Ennek a családnak te vagy a feje, te, akinek nevét szentséges félelemtől áthatva vesszük ajkunkra, és akit csak tiszta szívvel és szájjal lehet megszólítani.

De hálát adunk azért is, hogy a múlt hét munkás szorgalomban is telhetett, végezhettünk ügyes-bajos dolgainkat, rendezhettük családunk életét, gyarapíthattunk a ránk bízottakat. Kitartott az erő és az egészség. Volt okunk örülni is, és fejünket a holnap felőli remény bizalmával hajthattuk párnára, mert a világ ezen szegletén, még nem feslett fel végérvényesen törvényed szövedéke, még látszik valami abból, amit te teremtésedkor az ember felől gondoltál. Köszönjük neked mindezt.

De itt vannak azok is, akiknek könny futja el a szemét, és összerázkódnak, ha a saját vagy szerettük betegségére gondolnak. Van, aki már úgy érzi nem győzi az életet, és ereje kifullad a túlélésért vívott hétköznapi küzdelemben, lemarad a világ sorától, vékonyodik és szárad a mindennapi kenyér, és a családban is van baj elég. És jönnek a magányosok, akiknek talán ma az első kiejtett szavuk a köszönés volt a templomba érkezve, és a gyászolók és az emlékezők, akik tekintete a messzeségbe réved és keres egy egyre halványuló arcot. De mennyi minden van még, amiért imádkozni jöttünk, gyermekeink, unokáink, közösségünk életében. Atyánk, te légy most is mindenkivel. Az örülő háláját te szenteld meg, a kereső hadd találjon, a bánkódó, hadd leljen vigaszt, hadd ünnepeljünk téged úgy ahogy kell, és zárjuk áldásoddal ezt az imahetet. Így add igédet a te szolgádnak, és add át minden itt lévőnek, hogy kovászként megkelesse élete kenyerét, amellyel aztán jóllaktathatja övéit és a minden e világban szűkölködőt. Szentlekedet küldd hozzánk evégre, hogy értsük szavad, érezzük szeretetedet és akarjuk terved. Krisztus nevében kérünk, hallgass meg minket! Ámen.

Igehirdetés:
Yuval Noah Harari, korunk egyik meghatározó történésze és filozófusa, a híres Homo Sapiens című művében, 2014-ben még úgy látta, hogy a világ elérkezett az addig soha nem látott béke és biztonság korszakába. Így ír erről: „A mi korunk az első, amikor a világot békeszerető elit uralja – olyan politikusok, üzletemberek, értelmiségiek és művészek, akik őszintén gonosznak és elkerülhetőnek tartják a háborút”. „Ugyanis sosem volt még korábban olyan erős a béke uralma, hogy az emberek elképzelni sem tudták volna a háborút.” Írja ezt tehát 2014-ben. Most 10 évvel később, hol vagyunk már ettől? Először az orosz-ukrán háború, aztán most a palesztin-izraeli konfliktus tett vidékeket, országokat a pokol előszobává, ahol ropog a fegyver, folyik a vér, és még láthatáron sincs a béke. Nem véletlen, hogy az idei imahét programját összeállító Burkina Fasó-i egyházak, akik maguk is keresztényüldözés és terrortámadások célpontjai, a felebaráti szeretet határozták meg témaként. E kérdést egy jólismert történet mozzanatainak mentén vizsgáltunk meg a hét során, éspedig az irgalmas szamaritánus példázatán keresztül. Most az imahét záróalkalmán tekintsünk ismét végig ezen a történeten, és nézzük meg, milyen üzeneteket vihetünk magunkkal.

Ennek a hosszabb egységnek két része van. Az első egy beszélgetés Jézus és egy törvénytudó között az örökélet elnyeréséről. Ennek központi üzenete, ha az örökélet várományosa akarsz lenni, akkor szeresd Istent és felebarátodat teljes szívedből, lelkedből, erődből és elmédből. A másik már a konkrét példázat arról, hogy ki az én felebarátom.

Mi kell az örökélethez? Isten és a felebarát szeretete. Jézus ezt a Hegyi Beszédben is hasonlóan fogalmazza meg: „A mit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal; mert ez a törvény és a próféták. (Matt 7,12)” De a zsidóságban is hasonló elv uralkodott. Egy híres rabbit (Hillél) egyszer egy pogány azzal kereste fel, hogy tanítsa meg neki Isten törvényét (Tórát), amíg ő fellábon áll. A rabbi válasza rövid és velős volt. „Ami neked kellemetlen, azt felebaratodnak ne tedd - ez a Tóra, a többi annak magyarázata”. És bármily hihetetlennek tűnik, ez a gondolat majdnem minden vallásban jelen van, és többezeréves iratokban is olvasható Indiától, Kínán keresztül az arab államokig, de még az ateista világnézetben is központi szerephez jut. Azt is mondhatnánk, hogy nincs a világon olyan ember, aki a fenti gondolattal ne értene egyet. De valami hiba mégicsak kell legyen, ha ezzel ugyan mindenki egyetért, és mégis háborútól kell félnünk, és nem messze tőlünk bombák robbanak, és egyre csak nő az erőszak áldozatainak száma. És erre tapint rá a törvénytudó kérdése, de ki az én felebarátom?

Persze, szeretnem kell a felebarátomat, nem szabad olyat tegyek vele, amelyet magamnak sem kívánok. De ezalól mindig vannak kivételek. Mindig annak olyan körülmények, amelyek mégiscsak felmentést adnak bizonyos esetekben vagy bizonyos személyekkel szemben. Jézus korában kérdés volt, hogy a pogányokat is úgy kell szeretniük a zsidóknak, mint hittársaikat? Vagy ők ezalól kivételek? Az Izráelt megtámadó Hámász szintén egyetérthet a felebaráti szeretet parancsával, csakhogy véleményük szerint ezalól felmentést ad hányatott helyzetük, a palesztinok mindmáig tisztázatlan státusza, amiért is megtámadták Izráelt. Hogy Izráel miért függesztette fel a felebaráti szeretet a gázai övezetben, az már a fentiekből következik. És az ember mindig felmentést ad magának, valami miatt. Persze szeretnem kell nekem az embertársamat, de ez a haragosomra nem vonatkozik, hiszen az egész falu tudja, hogy semmizett ki engem. Szeretek én mindenkit, de azt az egy embert még látni se bírom, mert úgy megsértett, hogy nem tudok egy levegőt szívni vele. Nekünk is van egy listánk, kik nem tartoznak a felebaráti szeretet élvezői közé, és annak mindig nyomós, és jogos okai vannak. Nemzeteket is ide sorolhatunk. Azt hiszem nem kell itt most a szószékről kiprédikáljam, milyen népcsoportot is szoktunk mi megbízhatatlan, munkakerülő, tolvaj bandának tartani, akik szeretetére semmilyen keresztyén erkölcs sem kötelezhet. És már mindjárt helyben is vagyunk, miért van a „ne tedd másnak, amit magadnak nem kívánsz” egyetemes elve ellenére annyi egymásnak okozott szenvedés a világban.

A törvénytudó kérdése tehát a világunk felől érthető. Rendben van, szeretni kell a felebarátot, de mindennek meg van a határa, és Jézus határozza meg, mondja meg, ki az én felebarátom, és ki nem az. Milyen helyzetekben indokolt a segítség megtagadása, a fegyverek bevetése, az erőszak alkalmazása? A kérdésre Jézus az irgalmas szamaritánus példázatával válaszol.

A történet jól ismert. Egy ember tartott Jeruzsálemből Jerikóba. Az út 27 km hosszú, és 1000 m szintkülönbséget foglal magába. Az út melletti sziklafalakról a haramiák könnyen rajta tudtak ütni a védtelen utazókon, ami az ókori források szerint nem is számított a környéken ritkaságnak. A példázatbeli utazóval is ez történik, kifosztják őt, és félholtra verve az út mellett hagyják. A történet szerint először egy pap majd egy lévita megy el mellette, de ügyet sem vetnek rá, bár a szöveg szerint egyértelműen látják és észreveszik őt. A példázat nem mondja el ennek az okát. Néha elhangzik, hogy a papok és a kultuszi személyek, nem tehették tisztátalanná magukat halottal, mert akkor nem végezhették volna el az áldozati szertartásokat, és talán már halottnak hitték a sebesültet. Ez igaz ugyan, csakhogy a szöveg arról beszél, hogy Jeruzsálemből mennek Jerikóba, azaz ha végeztek is kultuszi szolgálatot, az már megtörtént, a szolgálatból térnek hazafelé, egy esetleges halott érintése nem befolyásolt már semmit.

Az ok tehát ismeretlen marad. De az biztos, hogy a papok és a léviták az akkori társadalom vezetői, befolyásos irányítói voltak, az elit, a felső 10000, az akkori világ krémje. És ezek nem segítenek. És van ebben valami tipikus, valami időfeletti. Hiszen mi magunk is igazolni tudjuk, hogy általában azok, akiknek lehetőségük lenne valamit tenni, tétlenek maradnak, és a világ hatalmasai, és befolyásos emberei nem törődnek a kisember gondjaival és problémáival. Tisztelet a kivételnek. És ez jelenik meg a példázatban is. A pap és a lévita segíthetne, igazán meglenne rá az alkalma, a forrása és a kellő háttere, de nem teszi. Az áldozatot ők bemutatták, Istennel lerendezték a dolgokat, mennek haza. Azonban mielőtt hátradőlnénk és elkönyvelnénk, hogy az igehirdetés ezen része nem nekünk, hanem a gazdagoknak szól, azért be kell látnunk, hogy hasonlót mi is gyakran cselekszünk. Hányszor teszünk úgy, mintha észre sem vennénk a minket megszólító koldust a jelzőlámpánál, és hányszor tekerjük fel ilyenkor a kocsiban az ablakot. De a múlt nyáron szülővárosomban, Szatmárnémetiben történt egy megrázó eset. A júliusi melegben összeesett egy férfi a város egyik legforgalmasabb utcájának járdáján, és 4 órán keresztül senki sem segített neki. A késve érkezett mentősök már csak a halál beálltát tudták megállapítani. Meg vagyok győződve a mellette elmenő százak mind azt gondolták, biztos részeg. Úgy kell neki, majd a nap kigőzöli a szeszes fejét. Így majd megtanulja, mennyi az elég… Közben egy beteg embert ítéltek halálra. Ott a Batizi úton nem jött egy irgalmas szamaritánus, csak papok és léviták útja vezetett el.

Ez előbbi, mármint a szamaritánus, bár a zsidók szemében gyűlölt népcsoport volt, a történet szerint megállt, kimosta a pórul járt embertársa sebét és feltette a saját állatára és úgy vitte a közeli vendégfogadóba, ahol a fogadósnak két napszámnyi összeget hagyott az esetlegesen még fellépő kezelési költségek fedezésére. Ebben a leírásban a részletek csak tovább árnyalják a szamaritánus szeretetét. A sebesültet saját állatára tette, ami azt jelenti, hogy arra, amelyen addig ő utazott. A saját helyét engedte át, lemondott a kényelméről, csakhogy segíteni tudjon. Nem a feleslegéből, a bőségéből, hanem épp a neki elegendőből adott. A felszólítás a segítségnyújtásra nincs feltételekhez kötve. Nem akkor érvényes, ha időm, energiám, és pénzem van rá, hanem akkor kell segíteni, amikor szembesülök a helyzettel, akkor, amikor ott vagyok egy pácba jutott embertársam mellett.

Az is érdekes, hogy miről nincs szó a történetben. Azt nem tudjuk, hogy a szamaritánus tudott-e beszélgetni a sebesülttel, vagy az végig eszméletlen volt az út során. De még ha így is lett volna, a pénz mellett a fogadósnak meghagyhatta volna a nevét és a lakhelyét, hogyha a sebesült felépül, felkereshesse és méltóképpen meghálálhassa a kapott segítséget. De ilyesmiről nincs szó. És nekünk ezt is nehéz vállalnunk. A háládatlanság az egyik leggyakoribb indok, amivel elhárítjuk a segítségnyújtást. Igen, az a személy olyan háládatlan, mégcsak meg sem köszönte, hanem még ő áll az erdő felől. Én ezzel befejeztem. Én életemben annyit adtam, csak a Jóisten tudja, mostmár adjon más is. És így tovább. Mindez érthető emberi érzés, és nem is szép dolog a háládatlanság. De annál is nagyobb kell bennünk legyen a felebaráti szeretet. Miért? Mert ez vezet az örökélethez.

A törvénytudó kérdése az örök élet elnyerésére vonatkozik. Első ránézésre, akik biztos részesei épp a pap és a lévita, akik egész életüket Isten közelében, az áldozatok pontos végrehajtásával töltötték. De Jézus a történetben fordít ezen. Ők, akik elmennek a félholt mellett, Isten szemében egészen halottak, és a szamaritánus, akik a zsidók szerint eretnekek, pogányok, tehát semmi esélyük az örökélet elnyerésére, Jézus szerint szeretete alapján Isten országának várományosa. A felszín alatt a legtöbb esetben más rejtezik, mint amit mi sejtünk. A látszat néha csal, és még inkább így van ez az Isten dolgaival. Az élők halottak, és a halálra ítéltek elnyerik az életet. Jézus ezért a történet végén a saját kérdését szegezi neki a törvénytudónak. Azonban, ha odafigyelünk, észrevehetünk egy lényegi különbséget.

Az eredeti kérdés így hangzik: ki az én felebarátom. Jézus pedig az fogalmazza meg, ki volt a felebarátja annak, aki bajba került? Azaz, kinek vagyok én a felebarátja? Hogyan lehetek én felebarát? A törvénytudó egy listát akar, kiket kell szeretnie, és Jézus azt mondja el, hogyan válhat ő valakinek a felebarátjáva, hogyan tud ő egy másik ember listájára kerülni. Ebben a gondolkozásmódban a másik középpontba kerül, tárgyból alany lesz. Jézus kizökkent egy olyan világlátásból, amelynek középpontjában én vagyok, és a kérdéseim is csak a saját szemszögemből fogalmazódnak meg. Krisztus az örök életet kereső ember világának közepébe a felebarátot helyezi. Ő van a középpontban, és nem én. Ő nem eszköz az én számomra, hogy az örökéletet elnyerjem, hanem sok esetben én vagyok számára az élet lehetősége élet és halál között. És ha magunkat a bajba jutottak helyébe helyezzük, akkor bizony magunk is meggyőződhetünk nincs más út, és nincs más reményünk, mint a felebaráti szeretet krisztusi parancsa.

Végeredményben csak ez számít. Egy másik példázatban (Mt 25,31–46) Jézus az utolsó ítéletkor egy dolgot fog számonkérni, hogy legalább egyszer az éhezőnek enni, a szomjúzónak inni, a mezítelennek ruhát adtunk, a beteget és foglyot meglátogattuk. Ha eggyel is megcselekedtük a legkisebbek közül, magával Jézussal cselekedjük meg. Így amit az előbb mondtam, tágabb összegfüggésben is igaz. Ha a bajba jutott felebarátomat helyezem az életem középpontjába, azzal magát Jézust helyezem oda, és így biztos lehetek az örökélet felől. Mert Isten szeretet vár, és nem áldozatot (Hós 6,6).

A fentiek fényében már világos miért nem elég a „ne tedd másnak, amit magadnak sem kívánsz” elve a fegyverek elhallgattatására. Mert ennek folyamatosan a határait keressük. Ráadásul a legtöbbször, amikor hangoztatjuk egy énközpontú gondolkodás mentén tesszük, amelyben én akarok az emberi eszmény közelébe kerülni. Én akarok példás életet élni, én vagyok a mérce. Jézus fordít ezen, és ezt mondja mindent tegyél meg a másikért, még akkor is, ha az nem kívánatos neked. Amikor a tetteim alapja nem az én jogaim, érdekeim és szándékaim érvényesítése, hanem a felebarát szükséglete, kérése és jóléte, akkor valóban elérkezik az a korszak, amit Yuval Harari a 2010-es évek elején vizionált. De nem is csak az, hanem maga az Isten országa, Krisztus Királysága, a határokat nem ismerő szeretet ideje. Addig azonban nem marad más, mint újra és újra emlékeztessük magunkat minderre, és minden nap megpróbáljunk eszerint élni. Ez az imahét is ebben segített bennünket. Éljünk hát a hétköznapokba mindezek szerint. Ámen.

Nagy imádság:

Mennyei Édesatyánk a Jézus Krisztus által! Köszönjük neked szavadat, a szeretet igéjét, a Szentlélek tüzét, amellyel át akarod melegíteni a meghidegült emberi kapcsolatokat, eggyé akarod olvasztani a széthúzó vasakaratot mindenki szívében. Áldunk azért, hogy te nem bűneinkre, hanem fiad érdemére nézel, és ezért elnézel nekünk sokat, és ma is újra szólod azt, amit az emberiség talán mindig is tudott, és amelyből még soha nem tudott jelesre vizsgázni, a felebaráti szeretetet.

Bizony magunkra ismerhetünk a történet tanulságai között. Szeretünk mi is mindenkit, de csak a jóérzés határáig, ameddig megadják nekünk a kellő tiszteletet, hálásak a segítségért, és az nekünk nem kerül sokba, se idő, se erő, se anyagiak tekintetében. Ha pedig támadnak minket, csak annyit adunk vissza, amennyit mi kaptunk. De ha nem tanulunk meg egy kicsit tűrni is, akkor a „szemet szemért” megvakítja az egész világot. Adj hát nekünk szent alázatot, amellyel képesek legyünk felülemelkedni a kicsinyességen, a bosszúvágyon, az emberi önérzeten, a büszkeségen, és ahelyett az az indulat munkálkodjon bennünk, mely Fiadat erre a világra hozta, majd pedig a keresztre küldte. De még a szólás is azt tartja, nem az a legény, aki üt, hanem aki állja. Nem könnyű ez. Mert forr bennünk az indulat, ha a minket támadókra gondolunk, izzik bennünk a harag, ha a régi sérelmek jutnak eszünkbe, és bizony, a legtöbb esetben még igazunk is van. De hadd legyünk olyanok mint te, aki nemcsak igazságos, de kegyelmes is vagy, jóságos, hosszútűrő és késedelmes a haragra. Akkor biztos lesz olyan puskagolyó, amely a tárban marad, és lesznek fel nem robbanó bombák. Ezért imádkozunk most.

A világ rossz irányba halad. Gyermekeidet üldözik, egyházaid tanítását próbálják elhallgattatni, elnyomni, halál leselkedik az élet házába merészkedőkre sok helyen. Fogyunk, és a kitartásunk is egyre inkább próbára van téve. Adj erőt nekünk hitvallást tenni, adj bölcsességet szavadat ebben a megborult világban terjeszteni, és add, hogy mi, akik a te nevedről neveztetünk ne mellékes elvi viták mentén oszoljunk megszámlálhatatlan sok pártra, szekértáborra, hanem az egy megváltóba vetett hit által fogjunk össze. Így tartsd meg és növeld Anyaszentegyházadat, gyarapíts nemzetünket, hozd el a békét a világba, és légy minden nevedért szenvedést viselővel. Gyógyítsd a beteget, vigasztald a gyászolód, légy a magányos társa, mindenkit vezérelj igéd által. Szentlelked tegyen minket erősekké, és szilárdakká, hogy messzire ragyogjon el az élet fénye, és minden ember világosságánál megtaláljon téged, önmagát és rátaláljon embertársára is. Így áldj meg bennünket, és így jöjj velünk a hétköznapokba. Ámen.