Lekció: Józs 1,1–9

I.
Kedves Testvéreim! Mai igénk arra emlékeztet: mennyire fontos az, hogy az Isten szolgája, az Isten embere hűséges és egyben hiteles legyen. Számotokra, akik ezen a vasárnapon is összegyülekeztetek Isten igéjének hallgatására, szinte szükségtelennek tűnik újból elmondani azt, ami annyira nyilvánvaló dolog előttetek, hogy Isten hűséges, s akiket ő kiválaszt és magáévá tesz, azoknak hűséget kell tanúsítaniuk irányában. Bárhová is nyitjuk ki a Bibliát, ez hangzik ki lépten-nyomon belőle, s ez számunkra természetes és egyértelmű, mivel olyan neveltetésben részesültünk, amely szem előtt tartotta a jó erkölcsöket és a bibliai alapú értékeket.

Ki az közülünk, akinek a hűség ne lett volna meghatározó tényező életének nagy és hosszútávra szóló döntéseiben? Amikor elhatározunk valamit, ki-mondva vagy kimondatlanul is erre kötelezzünk el magunkat. Azonban ennek az általában felvállalt hűségnek mindig egy bekövetkező történés és helyzet a próbája.

Timóteus, Pál apostol szeretett lelki gyermeke és munkatársa is a hűség alapállásával kezdte meg önálló szolgálatát, és az apostol mellett is azt tanulta, hogy hűségesnek és kitartónak kell lennie. De amint ezt a levél 2. fejezetében olvashatjuk, az apostol most újból emlékezteti erre, éspedig úgy, hogy a hűség örök forrását eleveníti fel Timóteus előtt: Ne feledkezz meg arról, hogy… ha hűtlenek vagyunk, Isten hű marad, mert ő meg nem tagadhatja önmagát. Ez a hűségre fel-szólító emlékeztetés pedig olyan levélben áll, amelyet az apostol személyesen Timóteusnak címzett egy adott helyzetben. Mert a hűségnek mindig az adódó helyzetben kell megmutatkoznia: az általános követelmény értelmében, viszont személyre szabottan és konkrétan.

A hűségért újra és újra meg kell harcolnunk a magunk személyre szabott harcát. Ehhez azonban nem elegendő csupán a magunk kritériumai és meglátásai szerint mérlegelnünk hűségünket, még abban az esetben sem, ha ezt Isten igéjének alapján tesszük. Mert az is megtörténik, hogy nem mindig látunk világosan. Nem is beszélve arról, hogy önmagunkkal szemben kíméletesebbek vagyunk, sőt olykor ösztönösen hessegetjük el saját magunk igen-igen kínzó felismeréseit. A hűség tekintetében is egymásra vagyunk utalva.

II.
Milyen képet alkotnak rólunk, idősebb és ifjabb lelkipásztorokról híveink és azok, akik különösebben nem kötődnek a gyülekezetekhez? Mit mondanak rólunk, tanárokról és teológiai hallgatókról? És tanítványaink miként látnak bennünket, tanáraikat? Erről ritkán hallhatunk meg valamit, s ha mégis, akkor inkább elhallgatjuk, vagy csak zárt körben beszélünk róla. Pedig nyíltabban kellene tennünk ezt, mindenekelőtt beismerve, hogy ami a nagyobb környezetünkben történik, reánk is hat és megkísért. Nem mintha ez valami új jelenség volna, hiszen nincs új a Nap alatt, hanem azért, mert meg kellene akadályoznunk, hogy a minket is megérintő kísértés következményei nagyobb méreteket öltsenek, és hiteltelenné tegyék igehirdetésünket s Krisztus küzdő egyházát.

Mert figyeljük csak, mit olvashatunk a mai igét megelőző sorokban: Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők jönnek. Az emberek ugyanis önzők, pénzsóvárak, dicsekvők, gőgösek, istenkáromlók, szüleikkel szemben engedetlenek, hálátlanok, szentségtelenek; szeretetlenek, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, féktelenek, jóra nem hajlandók, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, akik inkább az élvezeteket szeretik, mint az Istent. Az ilyenek a kegyesség látszatát megőrzik ugyan [tehát képmutatók is], de annak erejét megtagadják. Fordulj el tehát ezektől. (2Tim 3,1–5). Ha ilyen bűnöket érzékelünk, nemcsak környezetünkben, hanem már magunkban is, ki tudjuk-e mondani közös elhatározással: azonnal tennünk kell valamit, mert már minden nap késő?

Az elmúlt év novemberének végére Ferenc pápa megbeszélésre hívta össze a szerzetesrendek elöljáróit, és arról beszélt előttünk, hogy az egyházi embereknek alkalmasaknak kell lenniük elgémberedett világunk felébresztésére. Ezért korszakváltásnak kell történnie a papnevelés terén is. Ezeket mondta még: Ma már hibás volna a papneveldékben csupán arra alapozni az oktatást, hogy megtiltunk dolgokat, és megelégszünk azzal, hogy a papnövendékeket a merev szabályok betartására kötelezzük. Ugyanis ha így teszünk, ezek a fiatalok megmosolyognak, és összeszorított foggal próbálják elkerülni a nyilvánvaló hibákat, hogy egy szép napon végül azt mondják nekik: Rendben van, átestél az oktatáson.

A hitet csak úgy lehet majd terjeszteni, ha a papneveldékben komoly, őszinte és nyitottságra kész oktatók képezik a jelölteket. Nevelésük aprólékos kézműves munka, nem pedig rendőri szigor.
A szíveket kell képezni, különben karrierista kis szörnyetegeket nevelünk, és ezek fogják tanítani Isten népét.
Amit Ferenc pápa mondott, nem új, hiszen ehhez hasonló megnyilvánulásokra számtalan példát lehet találni a Bibliában. Makkai Sándor püspökünk is ehhez hasonlóan szólt és írt a megfelelő időben, míg nem volt késő. Ő annak-idején ezt mondta:

A tanároknak olyan lelkészeket kell nevelniük, akik vállalják az egyház missziói parancsát: „személyiségek kellenek, akikben szenvedéllyé fokozódik és jellemmé szilárdul a krisztusi élet”, s az ilyen lelkipásztoroknak „a szeretetteljes pasztoráció” gyakorlása a feladatuk.

Mindenekelőtt azzal a tudattal kell munkába állniuk, hogy hitük akkor nevelői esz-köz, ha annak a teológiai tudomány a „köszörűköve”. Másodszor pedig azzal az akció-képessé tett és „munkára begyakorolt szeretet”-tel kell rendelkezniük, amelynek a példaadó életvitel a „szerszáma”(Makkai Sándor: Három év. Igazgatói évzáró beszéd a református theologiai fakultáson, jún. 22-én. In: Az Út 1924, 131–136.).
Valakinek lennie kell, aki veszi a bátorságot és hangosan ki meri mondani a gondokat, és programmá téve sürgeti a cselekvést.

III.
Milyen segítséget nyújt a mai ige mindazoknak, akik oktatók és oktatottak? Mire építhetünk annak érdekében, hogy alkalmasakká váljunk megbízatásuk teljesítésére, illetve folytonosan ilyenek legyünk?
1. De te maradj meg abban, amit tanultál… A Timóteushoz intézett szeretetteljes buzdítás először külső támaszokról beszél: megmaradni a tanultak mellett, tudván azt, hogy kitől vagy kiktől tanultuk ezeket. Itt példákról, példaképről vagy példaképekről van szó. Annak példáiról, hogy milyen a helyes keresztyén életmód; milyen indíttatások és szándékok kell vezéreljenek; mit jelent a hit és szeretet tényleges megélése, a türelem és a kitartás gyakorlása.

De hát vannak-e egyáltalán jó példák és példaképek, amikor azt látjuk, hogy az emberek magukat szeretik, pénzsóvárak, dicsekvők és gőgösök, s így tovább?
Soha nincs olyan, hogy ne lennének jó példák és példaképek. Ha pedig mégis azt állítanánk, hogy nincsenek, akkor valami elérhetetlen álmot kergetünk, és akkor feltétlenül fel kell ébrednünk; vagy a felelősségünk alól szeretnék kibújni; vagy pedig – ne adj Isten! – annyira gőgösek vagyunk, hogy azt képzeljük magunkról: mindenki felett állunk… Lehet, hogy nem találunk egy személyben megtestesülő példaképet, mert ki az az ember, aki mindenben tökéletes lehetne. De több személyben külön-külön megláthatjuk a példát erre vagy arra.

Nem azzal kezdődik az új és tényleg jobb, hogy teljesen szakítunk mindennel és mindenkivel. Az apostol sem erre buzdította Timóteust. De még arra sem, hogy egyedül őt tekintse példaképének, aki különben elvezette őt a Krisztusba vetett hitre.

Az igemagyarázat elején arról beszéltem, hogy neveltetésünk folytán sok jót elsajátítottunk. Az apostol pedig hálaadással ír levele elején arról, hogy Timóteust – még mielőtt keresztyénné lett volna – a képmutatás nélküli hitélet jellemezte, és ezt nagyanyjától, Loisztól és édesanyjától, Eunikétől látta és tanulta meg. Ők nem keresztyének, hanem zsidó vallásúak voltak. Tőlük nem tanulhatta meg, hogy az üdvösség Krisztusban jött el hozzá is. Ezt Páltól tanulhatta meg. De nagyanyja és édesanyja mellett, mint a lehető legtermészetesebb dolgot, szinte észrevétlenül sajátította el a képmutatás nélküli magatartást. Ez pedig olyan hatalmas nyereség, amelyért az apostol, valahányszor csak imádkozott, nem győzött elégszer hálát adni (2Tim 1,3–5). Mert gondoljunk csak bele, mily nehéz kilépni később az önkéntelenül megtanult és életmóddá csontosodott képmutatásból.

2.
Külsőképpen miben nyújtanak még támaszt a példaképek? Abban, hogy hozzásegítenek megbizonyosodnunk Isten ígéreteinek és akaratának tényleges megvalósulása felől.
Tudjuk, Isten Igéje és Lelke ad hitet; de a személyes példák, mint jelek, meggyőznek és megerősítenek hitünkben. A Szentírás Isten Lelke által ihletett, de a Lélek nemcsak az Írott Ige keresztül szól, hanem Isten emberei által is cselekszik és szól. Ő adja az emberi jó cselekedeteket és példákat, hogy ezáltal megnyerjen, és mi is megnyerjük másokat Krisztusnak – tanítja ezt a Heidelbergi Káté is.

3.
Az apostol buzdítása úgy is segítségünkre van az alkalmassá válás tekintetében, hogy emlékeztet eddig szerzett szentírás-ismeretünk hasznára és áldásaira. Nagy nyereség számunkra az is, hogy amikor az élethelyzetek adta kisebb vagy nagyobb gondokkal szembesülünk, van egy olyan érték- és szempontrendszerünk, amellyel már gyermekségünktől fogva megismerkedtünk, és ennek alapján tudunk megnyugtató döntéseket hozni, abban remény-kedve, hogy ez mindannyiunk üdvösségét is fogja szolgálni.

De az igazán bölcs és Istennek tetsző döntéseink akkor születnek, és prédikálásunk vagy tanácsadásunk akkor lesz képmutatásmentes, amikor napon-ként engedjük, hogy Isten Igéje tanítson, feddjen, megjobbítson a Lélek; és közös kísértéseinket el nem hallgatva szeretettel buzdítjuk, intjük egymást.

Isten minden tekintetben gondoskodik kiválasztott szolgái felől, hogy míg az emberek önzők, szeretetlenek, pénzsóvárak, gőgösek, hálátlanok, szentségtelenek…, Isten embere mást kövessen.
Nekünk Isten embereinek kell lennünk. Ez a kifejezés idegenül hangzik az Újszövetségben, mert a nagy Mózes, Sámuel, Illés, Elizeus állandó jelzője, vagy olyan különleges isteni küldöttekké, akiknek feltétlenül engedelmeskedniük kell, csodákat tesznek, és mindig felidézhető jellé, példává lesznek. Isten ilyen mássággal akar és tud felruházni. Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek és példaképeknek ekkora fellege vesz körül, – és lássuk még a keresztyén két évezred számtalan példaképét is – tegyük le …a bennünket is megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk álló pályát. Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére (Zsid 12,1–2). Ámen.