A terméketlen fügefa megátkozása és kiszáradása Jézus Krisztus jeruzsálemi bevonulásának és templomtisztításának történetéhez kapcsolódik – Márk és Máté evangéliumában. Bevonulásának tulajdonképpeni célja – sokat mondóan – a templom volt. Királyként fogadták – az izraeliták között akkoriban elevenen élő próféciák értelmében (Mt 21,5):

„Mondjátok meg Sion leányának:
Íme, királyod jön hozzád,
szelíden és szamáron ülve,
igavonó állat csikóján.”

Tehát úgy, amint azt Zak 9,9; Ézs 62,11 jövendölte, illetve, ahogyan azt a zsoltárimádság alapján várták beteljesedni (118,25–26):

„Hozsánna!
Áldott, aki jön az Úrnak nevében!
Áldott a mi atyánknak, Dávidnak eljövendő országa!
Hozsánna a magasságban!”

Azon a tavaszi, pászka előtti napon, amikor Jézus a mindannyiunk előtt jól ismert módon vonult be Jeruzsálembe, és bement a templom területére, csupán annyit tett, hogy körültekintett ott. Nem felületesen. Éles látással szemrevételezett mindent, amit ott folyt. De mert már későre hajlott az idő, semmibe nem kezdett. Bizonyára azért sem, mert közeledett a reggeli áldozathoz hasonló esti áldozat: a bárány-, liszt- és az italáldozat bemutatásának ideje. S bár látta azokat a számára szemet szúró szabálytalanságokat és túlkapásokat, amelyeket Kajafás főpap a nem mellékes anyagi jövedelem céljából hagyott jóvá, az áldozati szertartást feltétlenül tiszteletben tartotta.

Elképzelhetjük, hogy jogos felháborodása már ezen a délutánon felgerjedt, és újra szikrázó, pattogó lángként lobogtak fel benne Jeremiás hajdani szavai, amelyeket Isten nevében mondott: Vajon rablók barlangjának – piacnak, bazárnak (Jn 2,16) – nézitek ezt a házat, amelyet az én nevemről neveztek el? (7,11)

Emberi módon szólva: a körülmények miatt és az áldozati szertartások iránt tanúsított tiszteletből egyet még aludnia kellett erre, hogy átgondolva, megfontolva a dolgokat, másnap már ne első felgerjedésében, hanem – ahogy János evangéliuma írja – az Isten háza iránt érzett féltő szeretetének tüzével lépjen fel határozottan az istentiszteletet megszentségtelenítő visszásságok ellen.

De miként fér össze mindez a fügefa megátkozásával? Ugyanő, aki a terméketlen fügefáról mondott példázatával Isten kegyelmes türelméről és a megtérés lehetőségéről tanított (Lk 13,6–9), hogyan mondhatott átkot a fügefára? Miként fér össze ez azzal a reményt keltő kijelentéssel, amit A zsidókhoz írt levélben olvashatunk: …nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt. (4,15)

Kálvin, akinek tanítását ezen a héten éjjel-nappal olvastátok, így ír ezzel kapcsolatban: Tudjuk…, hogy Krisztus önként vetette alá magát a mi testi gyöngeségeinknek… A nehézség azonban abban van, hogy miként csalódhatott, keresvén gyümölcsöt… a fán, különösen mikor még nem is volt gyümölcsérés ideje? … Az átkozásra bizonyára nem a heves harag indította, hiszen az ilyen bosszúállás nemcsak igazságtalan, hanem gyerekes és nevetséges lett volna. … Ő itt is a fáradsággal és az éhséggel küszködött, és… az éhség alkalom volt neki a csodatevésre és övéi tanítására. … A fával pedig jelt akart adni … arra, hogy minő sors vár végül is a képmutatókra…

Műfaj szerint ez a csodatétel büntető csodának tűnik. De nem az, hanem szimbolikus, jelképes cselekvés, történet, amely arra figyelmeztet, amit Kálvin is jól érzékelt. Hogy tudniillik, akik visszaélnek Isten kegyelmes türelmével, vagy készakarva ellene cselekszenek, olyan sorsra juthatnak, mint a terméketlen fügefa: nem kerülhetik el az ítéletet.

Jézus tisztán látta, hogy mindaz, ami az ő idejében történik, nagyon hasonlít Ézsaiás és Mikeás próféták korához, amikor eltűntek a tisztességes papok és a becsületes emberek, a nagy többség elvetette Isten törvényének tanításait, és – Szamária eleste után – most már elkerülhetetlen Júdea pusztulása és deportálása is. Ezért a fügefa gyümölcsének keresése prófétai jelképes cselekedet Mikeás panasza és reménysége értelmében:

Jaj, nekem, mert úgy jártam,
mint amikor valaki gyümölcsöt akar szedni,
szőlőt akar szüretelni,
de nincs ehető fürt,
sem korai füge, amire vágyódott.
Kivesztek az országból a hívek,
nincs becsületes ember.
Alattomban mindnyájan vért ontanak,
hálóval vadásznak egymásra.
Jól használják kezüket a rosszra:
a vezető ember követelőzik,
a bíró fizetségre vár,
a főrangú ember kimondja, mit kíván,
és csak csűrik-csavarják az ügyeket.
Aki a legjobb köztük, olyan, mint a tüskebokor,
a legbecsületesebb is olyan, mint a tövisbokor.
De eljön büntetésed napja,
amelyet őrállóid láttak.
Akkor lesz majd zűrzavar! (7,1–4)
De:
Eljön a nap, amikor felépítik falaidat,
azon a napon szélesre tágul a határ.
Azon a napon jönnek majd hozzád
…
a tengereken át, a hegyeken át,
bár puszta volt az ország, lakói miatt,
tetteik gyümölcseképpen. (7,11–13)
Kicsoda olyan Isten, mint te,
aki megbocsátja a bűnt,
és elengedi népe maradékának büntetését?
Nem tartja meg haragját örökké,
mert abban telik kedve, hogy kegyelmet ad.
Újra irgalmas lesz hozzánk, eltapossa bűneinket,
a tenger mélyére dobja minden vétkünket! (7,18–19)

A következő napon tehát, amikor Jézus már tettlegesen lépett fel a templomot megszentségtelenítő üzleti szellem ellen, nem azt kiáltotta, hogy meg kell szüntetni az áldozatokat, mert ezek csak a telhetetlen főpapság anyagi érdekeit szolgálják. Nem azt kiáltotta, hogy el kell törölni mindazt, ami a nép gyakorlatában üressé, csupán lelkiismeretet megnyugtató szokássá lett. Ha-nem Ézsaiás és Jeremiás próféta hajdani szavait idézte:

… Az én házam imádság háza lesz
minden nép számára. (Ézs 56,7)
Ti pedig rablók barlangjává tettétek. (Jer 7,11)

Mert ő nem azért jött, hogy érvénytelenné tegye a törvényt vagy a próféták tanítását (Mt 5,17–20), hanem azért, hogy betöltse azokat – a régi, de felújított, elmélyített és még inkább letisztult tartalommal.

Be kell teljesednie annak, hogy Isten temploma az imádság háza lesz minden nép számára! S ha némelyek elvetik a régi, de felújított, elmélyített és még inkább letisztult tanítást, sőt ellene szegülnek, Isten azt teszi, amit Jézus jövendöl a templomtisztítás után, a gonosz szőlőmunkások példázatával (Mk 12,9–11): „Mit tesz hát majd a szőlő ura? Eljön, és elveszíti a munkásokat, azután másoknak adja a szőlőt. Ezt az írást sem olvastátok: Az a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő; az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemünkben?”

A régi, de érvényét el nem veszítő prófécia, hogy Isten templomának az imádság házává kell lennie, ez az, ami arra ad okot Jézusnak, hogy a fügefa kapcsán az imádkozással egybekapcsol megbocsátás fontosságára buzdítsa és figyelmeztesse csodálkozó tanítványait.

Az imádkozás nem emberi kívánságaink, követeléseink vagy éppen bosszúvágyunk teljesítésülésének kérése, hanem teljes ráhangolódás Isten akaratára, a törvény, a próféták, a zsoltárok és az evangélium tanítására, Krisztus követésére. Az imádkozás a megtérés és a megbocsátó készség elhatározásának alkalma, mert e nélkül minden, amit teszünk, bár zöldellő, csupán gyümölcstelen fügefa. Az imádkozás erőgyűjtés arra, hogy Isten akarata szerint tudjunk határozottan cselekedni, jó gyümölcsöket teremni.

Most ti vagytok azok a tanítványok, akiket Jézus Krisztus választott ki magának, hogy belőletek, imádkozásotok, megbocsátásotok, igehirdetésetek gyümölcseként legyen megújult egyháza – a most tapasztalt visszásságok után.

Advent van. Jézus Krisztus csodatevő királyként jön, és mindent szemrevételez. A gonosz szőlőmunkások számot fognak adni neki, a szőlőt pedig másoknak adja, akik megadják neki a termést a maga idejében. Ő a szilárd szegletkő, akin állni fog megújított egyháza.

Ti vagytok az ő új munkásai! Adveni Domine!