A levélíró nagy gondot fordít egy különös háznak, a lelki háznak az egészséges, szép rendben való működésére. Tulajdonképpen egy házépítési engedélyt küld a kis-ázsiai keresztyéneknek, egy különös tervet, amelynek szavatossága még mindig érvényes. Épüljetek fel lelki házzá – kőről kőre haladva, elindulva a sarokkőtől, Jézus Krisztustól, élő kövekként fonódjatok egymásba, egymásba karolva, egymáshoz csiszolódva rendeződjetek védő falakká, szilárd burkolattá: férfiak és nők, kicsik és nagyok, vezetők és vezetettek, szomorkodók és örvendezők. Látjátok-e, hogy az egymásbafonódások hit-erezeteiben ott lüktet a fény, a lelki ház természetes világítószerve? Szavak helyett a lüktetés, a vibráció hirdeti morzejelként, hogy mit tett érted és értem a nagy Isten, hogyan vezetett ki a sötétségből az ő csodálatos világosságára minket. Ige nélkül beszélni az ő nagy tetteiről. Hogyan gyújtott fényt ennek a világnak sötét egén. A te lelki világodnak vastag sötétségébe újra és újra fényt csalogat oda be, egy istentisztelet által, egy ige által, egy-egy fájdalom nyilallásában ott cikázik ez a fény. Látod-e hogyan nyújtja az ő jobbját a szenvedő világ felé? Látod-e ezt a feléd kinyújtott kart?
Látni azt, amit mások nem hajlandóak látni. Merjük-e szemünket rajta tartani, akiről olyan sokan elfordítják a tekintetüket hamis csillogásokat keresve? Gyönyörködni őbenne, akinek arcát eltorzították a szenvedések, a miérettünk hordozott szenvedések? Gyönyörködni naponként megújuló irgalmában, földig, porig hajló szeretetében, feltétel nélküli szeretetében? Csüngeni ezen a kegyelmen?
Mindezeket a lelki tapasztalatokat igazából egy kulcsszó foglalja össze. Egy kulcsszó, amitől a mi kis világunk viszolyog, aminek a nevében rengeteg visszaélés is történt az egyház részéről, amitől úgy érezhetjük, hogy maradikká válunk, elavulttá: engedelmesség, vagy másképp szólva: alávetni magunkat egy személynek vagy egy bizonyos rendnek.
Olyan jó lenne kifényesíteni ezt a bibliai szót. A szentíró hajthatatlan akkor amikor az engedelmességről van szó. Még ha népszerűtlen is lesz miatta, folyamatosan engedelmességre szólít fel, már-már botrányos módon. Engedelmeskedjetek rabszolgák, nemcsak a kíméleteseknek, a nagyvonalú, szimpatikus gazdáknak, hanem a kíméletleneknek is. A te belső világodat függetlenítsd urad természetétől. Ne az motiváljon, stimuláljon, hanem az Istennek akarata, az ő értékrendje. Ti nők, asszonyok engedelmeskedjetek, hogy ige nélkül, templommá, szószékké váljék a test. Az ige testté lesz bennem, evangélium, Krisztushordozók leszünk ellenséges környezetben. Ez csak az engedelmesség nevezzem így művészetének kibontakozásával valósulhat meg.
Nem mond le róla, erről a felszólításról, mert tudja, nálunknál sokkal nagyobb parancsnak engedünk, amikor engedelmeskedünk. Nemcsak arról szó, hogy kié az utolsó szó a házban, vagy egy közösségben, egy gyülekezetben, egy nőszövetségi körben, a munkahelyen. A péteri levelet olvasva arra jöhettem rá, hogy az engedelmesség sosem a hatalomról szólt – bibliai értelemben, hanem lényege a kapcsolódás. A kapcsolatok motorja. Engedelmeskedjetek egymásnak, vessétek alá magatokat azaz tartsatok ki egymás mellett! Maradj mellettem, maradj a közelben, maradj velem – mintha a lélek kiáltását visszhangozza.
Kiterjeszti az ige ezt a kapcsolódást több fontosabb területre. Ezeket vesszük számba a továbbiakban. Melyek ezek a területek?
Először is az önmagadhoz való kapcsolódás kerül előtérbe az alapigében. Kapcsolat magunkkal, amiben ott van az igazi, önazonos életre való felszólít. A belső emberhez hogyan kapcsolódsz? A szív elrejtett embere - ki ő? Olyan óvatosan lehet ehhez a mondathoz hozzányúlni, hiszen egy titkot tapogatunk körbe – nem véletlen ez a megfogalmazás – valóban a belső ember rejtett, még magunk elől is elrejtve vár arra, hogy kibontakozhasson, el van rejtve előlünk. Miért mondom? Mert keressük, hogy kik is vagyunk mi nőként. Hol a helyünk a világban? Helyünkön vagyunk? El van rejtve a válasz, vagyis munka árán, sok sok imádság, tapasztalat és türelem után találjuk meg ezt a mélyen elrejtett önmagunkat. De mit találunk akkor, amikor önmagunkra lelünk, önmagunkkal szembesülünk?
Egy istenarc van eltemetve bennem,
A rárakódott világ-szenny alatt.
A rámrakódott világ-szenny alól,
Kihűlt csillagok hamuja alól
Akarom kibányászni magamat.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
S most ásót, kapát, csákányt ragadok,
Testvéreim, jertek, segítsetek,
Egy kapavágást ti is tegyetek,
Mert az az arc igazán én vagyok. (Reményik Sándor)

Az igazi kincsek a természetben is mélyen elrejtve vannak – a tenger fenekére ha gondolunk, vagy a bányákra. Hogyan folytatnánk a mondatot: az vagyok, aki… Az vagyok, aki megbámul éjjel egy tündöklő csillagot, az vagyok, aki szereti az egyszerűséget, az vagyok, akit az Isten újból és újból megtalál, az vagyok, aki mindig valakit hazavár, az vagyok, akit mindig hazavárnak... és még tovább sorolhatnánk. Annyiféle válasz van, találd meg a tiedet. Ki vagy itt és most?
Másodszor ha levesszük tekintetünket magunkról ott van a másokhoz, a többi nőkhöz való kapcsolódás. Azok a női társak, akik szorosabban fognak, édesanyák, nagymamák, testvérek, lányaink – elsősorban a családi szálak, a rokoni szálakat vehetjük itt számba. Ám ezen túlmenően, az élet ennél sokkal gazdagabb, a vérségi kötelékeknél, hiszen ott vannak a szellemi, lelki női társaink. Jó számba venni azokat, és hálát adni az Úrnak azokért, akikkel vérségileg és lelkileg is összetartozunk és váratlan egységet, összhangot élhetünk át.
De akkor amikor ezt tesszük, amikor számbavesszük a női hálókat, amelyek tartanak, akkor azt is látnunk kell, hogy hatunk egymásra, hatással vagyunk egymásra. A szerzőnek igen nagy aggodalma a női létezésnek ez a vonala. Nyitottak vagyunk egymás iránt a kapcsolódásra, befogadásra– de ebben a nyitottságban el lehet veszni, el lehet tévedni. A tiltások sorozata erről az aggodalomról szól. Ne a külső dísz legyen a ti ékességetek. Ne a hajfonogatás, arany ékszerek felrakása, vagy különféle ruhák felöltése. Mintha női mivoltunk esszenciájától akarna megfosztani. Nem ezzel töltöttük a legtöbb időnket ma reggel is? Hogy a hajunk rendben legyen, az öltözékünk megfelelő, ünnepélyes, hogy a kiegészítők is harmóniában legyenek – egész kompozíciót jelent ma egy nőnek a megjelenése – még itt nálunk a tradicionálisabb erdélyi nők is, szeretünk szépen öltözködni. Szeretjük ezeket a témákat, ezeket a híreket, szeretjük a katalógusokat lapozgatni. Női mivoltunk esszenciája, de olyan szép az, amit ezek az ünneprontónak tűnő sorok üzennek. Hiszen azt mondja – több vagy, több van benned a külső megjelenésnél. Azt a többet kell neked keresned, és akkor lelsz békére. És ott van benne egy óvás is, a nők féltése: rengeteg szenvedésnek és elégedetlenségnek a forrása a külsőnk, a másoknak való tetszelgés, a megfelelési vágy. De ugyanakkor a felszínességnek is a forrása. Kiemelnek a külsőségek, még nagyobb egyenetlenségekhez vezetnek, de egymás feletti uralkodás is belekeveredhet, amikor női hatalmi harcok, fölösleges rivalizálásokba sodródunk.
Ez a tiltó-lista egy fontos kérdésre irányítja a figyelmünket: kinek a hatása alatt állok? Milyen idegen hatás, gondolat, trend, irányzat írja át krisztusi értékrendet? Hiszen ezekben a gyülekezetekben is nagy hatása volt a „modern női” ideálnak, a görög és a római nők, akik szerették a pompát, hivalkodóan öltözködtek, viselkedtek, ezt a hatást próbálja tompítani az író, és bátorítani a keresztyén nőket, hogy még ha nagy is a késztetés bennük, erősen stimuláló a „modern női ideál”, mégis lássák meg: az egy hamis kép. Akár azt is mondhatnám, hogy individualizáló kép, elszigetelő, elmagányosító csalóka kép. A külső ingerekkel való telítettség ellenére ragaszkodjatok az egyszerűséghez, képviseljétek az egyszerűséget. Helyette a „szent asszonyokat” említi, akik nemcsak önmaguk szépítésével és önmaguk építésével voltak elfoglalva, hanem a csendes lélek el nem múló díszével, az engedelmesség díszével, a tiszta kapcsolódás díszével.
Sára leányai lesztek – ezt a különös kifejezést használja. Ebben benne van a szövetségre való utalás, a szövetség gondolata sejlik fel, nem Sára egyes cselekedetei, ugyanis azok nem voltak hiánytalanok, nem mindig cselekedett bölcsen, példaadóan, azt jól tudjuk. De ez a kifejezés arra utal, hogy a szövetség részesei lesztek – nem a világgal vagyok szövetségben – nem kell kényszert éreznem, hogy tartsam a lépést a világi trendekkel. Istennel való szövetségben élhetek, ez hatja át az életemet, szabad nekem ennek a szövetségnek az értékrendje szerint élni. Ebben a szövetségben megtalálni az önmagam körüli forgás és a másokra való figyelés egyensúlyát: a szív elrejtett embere és a jócselekedetek embere közötti egyensúlyt.
A Sárára való utalás azt is jelenti, hogy engedelmeskedett Ábrahámnak, urának nevezte őt, de nem félt semmiféle fenyegetéstől. Szabad volt abban a hierarchizált kapcsolatban, társadalomban, családmodellben. Erre is utal Sára nevetése. Volt egy olyan szabad mozgástér, ami nem szűkítette őt teljesen be. Én ezt hitnek nevezem. A hit teremt ilyen belső szabad mozgásteret, ahol levegőhöz juthatunk. Az engedelmesség nem jelenti azt, hogy valakinek a rabja vagyok. Bár külsőleg sokszor így látjuk férj és feleség kapcsolatát, sok családban látjuk ezt, a ház urától függ, rengeteg függő kapcsolat, mérgező kapcsolat, mégis belülről szabad vagyok – mert Istené vagyok. A szív elrejtett embere erre is utal – az Istenben való elrejtettségre és arra, hogy egyedül ő rendelkezhet felettem. Milyen felszabadító erre gondolni. Lehet sokan pozíciójukkal, hatalmukkal, pénzükkel, erejükkel uralkodni akarnak felettünk, beleszólnak döntéseinkbe, szavunkba vágnak. A fenyegetés ma is valóságos sokunk számára. Mennyi fenyegető szó záporozik ránk, fenyegető, intimidáló tekintetek, van hogy felemelt kar is. Nem vagyok sem önmagamé, sem másoké. Istenben való elrejtettségben élhetek – minden fenyegetés ellenére. Így lehet nekünk kiengesztelődni az élettől kapott sebekkel és a belső szabadság útjára lépni.
Ott van tehát önmagamhoz való kapcsolódás, a többi nőkhöz való kapcsolódás, hálásnak lenni a női társakért, de meglátni a nyitottságnak a buktatóit, és harmadszor megjelenik az igében a férfiakhoz való kapcsolódás – kapcsolat a férjünkkel, édesapánkkal, azokkal a férfi tekintélyekkel, amelyek körbe vesznek bennünket otthon, a társadalomban, a munkahelyen. Az öntudatra ébredés, az elrejtett énünk kibontakozása nem jelentheti a férfiak megvetését, hiszen Isten munkáját vetem meg. Az ő rendjét, a teremtés rendjét. Lehet karrierem, lehet jó fizetésem, önálló, öneltartó lehetek, de nem uralkodhatom ezek által a férfin. Itt is el tudunk csúszni. De amikor a férfiak fele fordul a szerző – annyi finomság rejlik szavaiban – megértően éljetek együtt, mint a gyengébb féllel, tiszteletet adjatok nekik, mint örököstársatoknak az élet kegyelmében. Csupa ellentmondás van ebben a rövid mondatban, dehát nem ilyen a férfi-nő kapcsolata, tele ellentmondással, amelyek még inkább titokzatossá teszik ezt az együttlétezést? „Ez a három dolog csodálatos előttem, sőt négy dolgot nem értek: A sasnak az útját az égen, a kígyó útját a kősziklán, a hajó útját a mély tengeren és a férfi útját a leánnyal.”
Péld 30,18-19
Ezt a (fizikailag, lelkileg) gyenge felet így emeli egyre magasabbra a kegyelem. Micsoda gyönyörűség ez, semmi okunk a megbántódásra, arra, hogy megsértődjünk – nem mi akarunk minél magasabbra nyújtózkodni, emlékezzünk Éva kinyújtott karjára, mely minél többet akart elérni – elérni a tudás fáját, de ennél tovább is ment, nemcsak elérje, hanem meg is kóstolni a nagyságot, a különlegességet. Ezzel szemben olyan jó lenne, ha engednénk, hogy a kegyelem emeljen, a kegyelem hordozzon. Kibékülni gyenge voltunkkal – törékenységünkkel, sebezhetőségünkkel, kiszolgáltatottságunkkal, cserépedény voltunkkal.
Egy titkot árul el az ige: örököstársak vagyunk. Férfiak és nők mindketten kegyelemre szorultak, az erős és a gyenge is. A kegyelem előtt az erős nem ellentéte a gyengének, hanem társa.
Az alapigének a koronája utolsó mondata: hogy imádkozásotok ne ütközzék akadályba. Mit jelent ez, mire irányítja a figyelmünket?
Hallottunk arról: kapcsolódni önmagamhoz, a nőkhöz, a férfiakhoz és végül kapcsolódni Istenemhez, teremtőmhöz és megtartómhoz. Kapcsolódni a sarokkőhöz. Minden ott csúcsosodik ki, az imádság terében, az Isten előtti megállásban. Ennek a péteri levélnek egyik fontos üzenete, visszatérő motívuma, gondolata a személyes istenkapcsolatnak a keresése, megélése. Az Isten előtt álló ember, Krisztus is szenvedett értetek, az igaz a nem igazakért, hogy Istenhez vezessen – az ő színe elé, az ő jelenlétébe. Lásd: a keresztség – nem a test szennyének lemosása, hanem könyörgés jó lelkiismeretért. Istenhez való megérkezettség. Olyan jó volna ezt átélni. Átélni, hogy a ki vagyok olykor sürgető, kétségbeeső kérdései elhalkulnak – és egy hosszú (belső) útról megérkezve vacogva és dadogva, földig hajolva azt mondhatom: itt vagyok, mindenestől itt vagyok előtted, jelenlétedben. Ámen.