Mindnyájan egybehangzóan tanítjuk. Az óegyház dogmatörténete
Jelen kötet a 381-es második egyetemes zsinat utáni fejleményektől a 451-es kalcedoni negyedik ökumenikus zsinatig tárgyalja a dogmafejlődés kérdéseit. E hetven küzdelmes esztendő egyaránt bővölködik magasztos pillanatokban és aggasztó fordulatokban. A bemutatás követi az előző kötet módszerét: a forrásokat eredeti nyelven és magyar fordításban is megszólaltatja. A 431-es efézusi és a 451-es kalcedoni zsinatok elvi nyugvópontra juttatták az óegyház Jézus Krisztusról szóló tanítását. Dogmatörténeti szempontból ugyanannyira jelentősek, mint a Fiú és a Szent Lélek isteni mivoltát tisztázó 325-ös niceai és a 381-es konstantinápolyi zsinatok. Az első négy ökumenikus zsinat létrehozta azt a tanbeli keretet, amelyen belül az ortodox teológiai gondolkodás továbbfejlődhetett. Ezek a hitvallások és meghatározások képezik a római katolikus, a görög-keleti és a protestáns egyházak közötti párbeszéd közös dogmatikai alapját. A 451-es Kalcedoni Meghatározás (Definitio Chalcedonense) a klasszikusnak nevezhető óegyházi kor teológiai felépítményének záróköve. Ide nyúlnak vissza a későbbi teológiai disputák gyökerei, beleértve a XVI. századi úrvacsoravitákat is. Az atyák korának alkonya egyben naplemente is, és amint illik a naplementéhez: tündöklő színekkel gyönyörködtet. Az első öt század teológiai hagyománya a reformáció szempontjából is elhanyagolhatatlan értékű, egyetemes keresztyén örökség. A reformátorok szinte egyetlen mondata sem érthető, illetve nem értelmezhető az atyák írásainak és lelkiségének ismerete nélkül. Amiképpen a teremtéstörténet alapján a föld azé, aki azt „míveli és őrzi”, azonképpen az örökség is annak jár, aki kész felvállalni, ápolni és hűségesen továbbadni azt.
Hivatkozó kurzus
Az alábbi kurzus órái bibliográfiai tételként hivatkoznak a fenti publikációra.