Mindenekelőtt szeretném a hálámat kifejezni a lehetőségért, hogy fél évet tölthettem el az Anyaországban. Őszintén szeretnék „beszámolni”, ferdítések vagy utólagos eufória nélkül.

Az első egy hónapban rám nehezedtek a tanulmányi félév melletti döntésem kételyei: miért is nem maradtam meg a kényelmes kereteim között?! Kellett ez nekem igazán?!? Ahogy a serdülőnek fájnak a gyors fejlődés miatt a csontjai, úgy éreztem én is „növekedésem kínjait” a kényelmes keretek határon túl hagyása miatt. Megkérdőjeleztem az érzéseimet, illetve másokét, ütköztettem a véleményem… felfedeztem és megküzdöttem az „integráció” szó minden egyes betűjét:

I-smeret: rengeteg új hatás ért. Rengeteg addig felfedezetlen ajtó bukkant fel, méghozzá ijesztően közel: csak kéznyújtásnyira. Az egyik ilyen lehetőség a Kalandok és Álmok Szakmai Műhely által meghirdetett akkreditált élménypedagógiai képzés volt, amelyet meg is ragadtam abban a reményben, hogy egy új módszert fedezhetek fel, s majd építhetek be később a lelkészi szolgálatom során. A felfedezés sikerült, alkalmazni pedig valószínűleg már a nyáron lehetőségem nyílik egy ifjúsági tábor szervezésének keretein belül.

N-emzetköziség: ilyen sokszínűséggel még nem találkoztam ennyire testközelből. Egy kárpátaljai lány lett a szobatársam, akivel nemcsak az életterünket osztottuk meg, hanem a „honnan-hogyan-hova” kérdéseinket és tapasztalatainkat, valamint a kérdéseink és tapasztalataink kicsikarta könnyeinket, nevetéseinket is. Nagyon érdekes volt egy spanyol nemzetiségű fiúval beszélgetni arról, hogy hogyan és milyennek látja az én hazámat, avagy egy vajdasági lánnyal arról beszélgetni, hogy ő hogyan látja a magáét. Olyan érzés volt, mintha a világ tett volna egy óriási lépést felém.

T-ársasmagány: ez eléggé jellemző tud lenni a tanulmányi félév során, és nekem, a közösségcentrikus emberkének ez nagyon fájó pontnak bizonyult. Meggyászoltam az „ottonhagyottakat”, a családot, a barátokat, közösségeket. Aztán kezdett felértékelődni számomra ez a fajta magány… önismeretet tanultam. Hallottam, hogy egyesek az egyetemi éveket egy adott témakörön belüli mélybúvárkodáshoz hasonlítják. Ha ebből kiindulva keressük a tanulmányi félév megfelelőjét, akkor azt mondanám, hogy a tanulmányi félév legalább annyira értékes, mint a mélybúvároknak egy nagy levegővétel. Én is értékes és tiszta levegőhöz jutottam (mondanom sem kell, hogy óriási itt a levegőszennyezettség, de nem erre utaltam).

EG-ymásra találások: ebből nem lenne reális azt állítani, hogy sok volt, de nem is kevés. Rám a történéseknél, eseményeknél sokkal jobban hatnak azok az emberek, akikkel a történések közben vagy után találkozom. Szeretem az egymásra találásokat, az első és a második ilyen találkozás is az egyetemen, a tanteremben jött létre. Azon az évfolyamon belül, ahová még szeptemberben bevándoroltam. Nagyon egyedi gondolkodású, humorú emberekbe botlottam, s aki pedig vissza (belém) botlott, azzal azonnal meg is találtuk a közös hangot. Szintén határon túlról érkezettekkel beszéltünk arról, hogy milyen lehetne egyszer csak egyvalamilyennek lenni… Színházba jártunk, ami mindig borozós beszélgetésekbe fulladt. Nagyon mély, és nagyon őszinte beszélgetésekbe. Sütit sütöttünk többedmagammal, hajókáztunk… Részt vettem az évfolyamelőadásokban is, például az 56’-os forradalom megemlékezésén, ahol Cseh Tamás: Corvin köziek dalát énekeltük. Majd ezután meglátogattam a Corvin közi emléktáblákat, szobrot. Megnéztük a Néma forradalmat, ami szintén a forradalom eseményeit dolgozta fel... legalább annyira éreztem át a forradalom eseményeit és hangulatvilágát, mint amennyire valóságosak voltak a ma is megtekinthető golyó ütötte nyomok a Parlament előtt.

Nagyon jó emlékek és mély, érzelemdús élmények ezek… az örökbefogadó évfolyam rámtalálásai.

Rá-day kollégium: különösen mélyen belémivódott ez a név, a mindenki által ismert okoknál fogva. Felértékelődtek az ott töltött hónapok. Nem hittem, hogy ennyi idő alatt kötődni lehet egy épülethez is akár olyannyira, hogy fájni tud a tény, hogy megközelíthetetlenné vált. Úgy érzem, hogy a Ráday kollégium, és minden, ami már örökérvényűen hozzá kapcsolódik, segít majd soha el nem felejteni, hogy mennyire csupán hervadó virágszál az életünk. Szépsége szempillantás alatt elvész. Első sorból végignéztem egy katasztrófát, mégis a hála az, amit éreztem közben sok más mellett, mert az a szeretet, amit itt és akkor tapasztaltam az elképzelhetetlen volt: a tanárok szavaiból, a teológusok öleléseiből, az idegen emberek támogatásából, akár egy egyszerű takaróval azon a 23-i estén. (és hihetetlenül hosszú lenne ez a mondat, ha igényesen minden felszeretnék sorolni)

CIÓ: ezzel most nem tudok mit kezdeni…

Mindenesetre örülök az otthon hagyott kereteimnek, és a Budapesten kiszélesedett határaimnak. Hálás vagyok a lehetőségért!

Szabó Gabriella
harmadéves teológiai hallgató